Több évtizedes politikai tapasztalataim alapján annyit hadd ajánljak a saját figyelmünkbe, hogy mostantól „vigyázó szemünket” – ha nem is teljesen, de – fordítsuk el az agyonvert ellenzékről, és törődjünk a minket foglalkoztató, az ország sorsát meghatározó kérdésekkel. Ugyanis, hogy egy régi LGT-lemez címét idézzem: „Ellenfél nélkül” vagyunk, ez egy kegyelmi pillanat, amivel élnünk kell. Közös, nemzeti dolgaink kerüljenek előtérbe a következő években, már csak azért is, mert korszakváltó, válságos időszakot élünk meg, amelyben egy új világrend kialakulásának vagyunk szemtanúi, elszenvedői, résztvevői, talán egy kicsit alakítói is.

Ismerjük el magunk között: az elmúlt időszakban pontosan tudtuk, hogy a 2022-es választások sorsdöntő jelentőségűek lesznek, meghatározók az ország, a nemzet jövője szempontjából. Ugye ezt mondtuk? Bizony ezt, és pontosan fogalmaztunk, mert valóban vízválasztó parlamenti választás volt az április 3-i. És örömmel nyugtázhatjuk: megnyertük ezt a csatát, méghozzá meggyőzően, magabiztosan, hála a polgárok józanságának, bölcsességének, különös tekintettel a vidéken élő, nagyon is tájékozott és gondolkodni képes emberekre.

Ez az időszak háború volt a balliberális, globalista ellenzékkel, szimbolikus értelemben véres politikai háború, annak minden következményével. Kíméletlen volt, nem mehettünk mi sem a szomszédba néhány keményebb eszköz bevetéséért. Nem kell szégyellnünk: jól tettük, mert egy velejéig erkölcstelen és hiteltelen ballib ellenzékkel álltunk szemben. Ha nem így teszünk, akkor Jézus apostoloknak adott parancsát sem követtük volna, mely szerint ne csak szelídek legyünk, mint a galambok, de okosak is, mint a kígyók. És ha nem így teszünk, el is veszíthettük volna a választásokat, és ezzel a nemzetet.

De valljuk be azt is, ami teljesen érthető: ezekben a hónapokban, tán években félretettük az egymás közötti vitáinkat, ahogyan az a politikai háborúk idején természetes is. Ilyenkor össze kell fogni, nem szabad, nem lehet „kibeszélni”, mert az gyengíti a politikai táborunkat. Ebből fakadóan viszont bennünk maradtak kérdések, esetleges viták, konfliktusok, amelyek nem a lényeget érintik – a hazánk, a hitünk, a hagyományaink, a családunk iránti elkötelezett szeretetünket –, hanem részletkérdéseket, amelyeket adott esetben eltérő hangsúlyokkal szemlélünk.

Most viszont kegyelmi állapotban vagyunk: egy szétvert ellenzék ordítozhat tovább, de oly mértékben váltak hiteltelenné, hogy senki sem figyel oda rájuk. Ebben a helyzetben viszont megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy néhány témát, amelyet nem beszéltünk át alaposan, viszont az ország jövője, geo­politikai és globális helyzete miatt alapve­tők, most megvitassunk, vállalva azt is, hogy nem értünk mindenben egyet. Miért is kellene mindig és mindenben, ráadásul minden részletkérdésben egyetérteni? Ez természetellenes lenne.

Ezért hát azt javaslom magunknak, honfitársaim, „értéktársaim” (ezzel hadd alkossak egy új fogalmat!), hogy nyissuk ki azokat a vitatémákat magunk között bátran, amelyeket a politikai háború körülményei között érthető módon nem tettünk meg. Ez való hozzánk: ne feledjük, mi annak idején egy polgári Magyarországot akartunk felépíteni; úgy hiszem és biztos vagyok benne, hogy most is egy erős, gondolkodó, önálló ítéletalkotásra képes polgári középosztály megteremtése a célunk.

Csak néhány példát ragadnék ki azok közül, amelyeket szerintem érdemes megvitatni a következő hónapokban-években. Az egyik ilyen a gazdasági helyzetünk. A nemzeti oldalon egyetértünk abban, hogy Magyarország az elmúlt harminc év során ezekben az években fejlődött a legnagyobb mértékben, s ennek köszönhetjük, hogy a legnagyobb válságok, a pandémia, s most az orosz–ukrán háború idején is talpon maradtunk, sőt jól jöttünk-jövünk ki ezekből a válságokból is. Azonban vannak gondolkodók – például ­Matolcsy György –, akik arra hívják fel a figyelmet, hogy a külpiaci kitettségünk túl nagy, nem eléggé diverzifikált a nyersanyag-ellátottságunk, s a hazai kis- és középvállalkozói szféra nem elég erős és exportképes, vagyis gazdaságunk szerkezetét át kell alakítanunk.

A másik izgalmas kérdés a környezetvédelem, illetve a globális felmelegedéshez, annak okaihoz való viszonyunk. A természet, a környezet védelmében, a lokális tereink megvédésében minden értékkonzervatív ember egyetért, viszont látható vita van a nemzeti táboron belül is abban, hogy mi okozza a globális felmelegedést: az emberi tényező vagy pedig tőlünk független, kozmikus, ­évmilliós környezeti, földtani, légköri stb. folyamatok, amelyekhez nincs sok közünk. A globális fősodor az előzőt vallja és ebből nemzetközi megállapodások születtek-születnek, miközben mások ezt óriási hibának vélik. Itt önkritikát gyakorlok: kissé gyorsan jómagam is véleményt formáltam e kérdésben, azután nem értettem önmagammal egyet…

A harmadik téma lehet az unióval való viszonyunk. Jól látható, hogy ebben a témakörben még viták várhatók a mi körünkön belül is, annak függvényében is természetesen, hogy mit hoz a háború, a brüsszeli vezetés milyen megfontolt vagy megfontolatlan lépésekre szánja el magát, s ezekhez mi hogyan viszonyulunk-viszonyulhatunk majd, hogyan tudjuk megvédeni nemzeti érdekeinket ebben a végképp veszélyes helyzetben. Ebben a vonatkozásban puhább és keményebb, mérsékeltebb és radikálisabb vélemények léteznek a mi táborunkon belül is.

A negyedik téma lehet maga a pandémia, amelyen még korántsem jutottunk túl. Közismert, hogy az ENSZ szakosított szervezete, a WHO nagyon keményen bele kíván szólni abba, hogy a nemzetállamok hogyan lépjenek, igyekszik a döntés jogát a kötelező oltás ügyében teljes egészében magához vonni. Vajon mi itt a mozgásterünk, szabad-e engedni, hogy a számunkra oly fontos nemzeti szuverenitásunkat veszélyeztesse bármilyen nemzetközi szervezet, bármilyen ürüggyel is?

S ezzel már az ötödik téma is itt van előttünk, mégpedig a globális hálózatok egyre inkább látható törekvése egy olyan új világrend megteremtésére, amelyet mostanában leginkább a Világgazdasági Fórum hirdetett meg, de természetesen ez jelenik meg a Soros-féle nyílt társadalom elméletében is. Milyen stratégiát kell ezzel szemben alkalmaznunk? Mit tehetünk, mi a mozgásterünk?

Folytathatnám a sort az orosz–ukrán háborúval, a kultúrharccal vagy éppenséggel a balliberális korrupció elleni fellépéssel, a Gyurcsány Ferenchez köthető, 2006-os botrányhoz kötődő elszámoltatással és így tovább.

Csak arra utalok végül: minden, nemzet és haza iránt elkötelezett polgár véleménye fontos, tiszteletre és figyelemre méltó lehet, és segíti a közös gondolkodást.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Borítókép: Hazánk legnagyobb nemzeti lobogója a Citadellán 2022. március 15. Nemzeti ünnepünk alkalmából a mai naptól hazánk legnagyobb nemzeti lobogója ékesíti a megújuló Citadellát. A zászló 36 méteres árbócrúdját a belső udvar közepén állították fel. A lobogó felülete 6 x 12 méter, azaz 72 négyzetméter, így ez Magyarország legnagyobb felületű, felvonható nemzeti zászlója. (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)