Modellérték

Kiderült, hogy a fent említett muciológusok, reformközgazdászok, nyugatos értelmiségiek, „civil jogvédők”, „független újságírók” – és persze az általuk megvezetett pártpolitikai crème de la crème – által hol lesajnált, hol megvetett, hol különféle műszavakkal („hibrid rezsim”, „választási autokrácia”, meg hasonlók) leírt politika, a teljesítmény és az arra épített narratíva van igen közeli rokonságban a valósággal, és nem a globalizáció nyerteseire kalibrált elitista identitáskampány. Ennek kapcsán pedig nem feledhető a legfontosabb választóvonal, mely jobb- és baloldal között húzódik és mélyen meghatározza a politikai testtartásokat: a mintaalkotó, illetve a mintakövető magatartás közötti különbség. Utóbbit – évszázados, de talán még annál is régebbre visszatekintő „hagyománnyal” – egy folyamatos alkalmazkodási kényszer motiválja, egyféle utolérési-nyomonkövetési vágy, és azt diktálja, hogy a külföldi mintákat kell szolgai módon adaptálni, mert önmagában és egyedülállóan az a politikai és közösségi siker záloga. Ennek óhatatlan – akár tudatosan, akár tudat alatt akart – következménye, hogy a mintamásolás mellett előtör a mintaadónak vélt entitásokhoz (nemzetközi szervezetek, planetáris NGO-hálózatok, médiaközpontok stb.) történő, már-már patológiás igazodás, ezen – általában szupranacionális – entitás érdekeinek fokozott figyelembevétele, akár a magyar nemzeti érdek kárára is. Ebből fakad a „nemzetközi standardokra”, a „nyugati sajtóra” meg a „londoni elemzőkre” történő folyamatos hivatkozása a baloldalnak, akkor is, amikor akár általános társadalompolitika (adó, foglalkoztatás-, vagy családpolitika), akár rendkívüli helyzetek (gazdasági válság, energiaárak, tömeges migráció, járványhelyzet, háborús veszély) kapcsán a magyar érdek teljesen mást kíván, mint az előbbiek által diktált receptek. Ezért nem túlzás a külföldi, saját érdeklogikával rendelkező birodalmi erők komprádoraiként, kiszolgálóiként minősíteni a magyarországi baloldali politikumot.

Ezzel szemben – szintén régi hagyományokat folytatva – a magyar jobboldal minimum a mintaformálásban, de sokkal inkább a mintateremtésben látja a (gazdaság)politikai és szociokulturális siker titkát. A történelem ismeretéből fakadó, korábbi, elrettentő példák figyelembevétele mellett ebben jelentékeny szerepet játszik a rendszerváltoztatás utáni időszak legfontosabb felismerése, miszerint is a nyugati intézményi, közjogi és államszervezeti modell egyoldalú és szolgai másolása, a tranzitológia „így kell demokratizálni a közép-európai országokat” tantételének bemagolása nem eredményez társadalmi-politikai stabilitást, ahhoz saját megoldás, a „magyar modell” kell.

Ezért áll a 2010 óta zajló kormányzás fókuszában a döntéshozatal stratégiai autonómiájának visszaszerzése,

tehát a kizárólagosan a magyar nemzeti érdek mentén történő politizálás lehetőségének megteremtése. A „mit látna kívánatosnak Moszkva/Berlin/Brüsszel/a New York Times szerkesztősége?” felvetése helyett itt mindig mindent megelőz a „mi a magyar érdek?” kérdése, és az arra adott válaszokból történik a politikai cselekvés levezetése.

A jobboldali cselekvés krédója

A jobboldal hisz abban, hogy elidegeníthetetlen jogaink forrását a Teremtésben kell keresnünk és hogy a nyugati civilizáció alapját a zsidó-keresztyén kulturális övezet jelenti. A nemzeti identitás erősítése, a föderalisztikus törekvésekkel szemben a (tag)állami szuverenitás védelme elsődleges cél, ez pedig olyan demarkációs vonal, amelyet nem lehet átlépni. Életmódunk kialakulásának, felvirágzásának és megőrzésének kulcsa a szokásainkból, hagyományainkból, történelmünkből fakadó „mi tudat” – ma még inkább, mint korábban bármikor. Azt is minden másnál világosabban kell látni, hogy a társadalmak természetes összekötő kapcsainak megkérdőjelezése zajlik világszerte a különböző „kritikai” és „dekonstrukcionalista” gondolatok populáris kultúrába áramoltatása révén. Mélységesen aggasztó a radikális progresszió fundamentalizmusának, a nyílt társadalom eszmeiségének erőltetett terjesztése a világban, amely a különféle vágyakból és késztetésekből emberi jogokat formál. A szabadság nem lehet egyenlő a szabadossággal, hanem szükség szerint együtt jár a teremtés szabályainak és kötelezettségek elfogadásával is. Individualizmus helyett közösség, univerzalizmus helyett partikularizmus: a lokális fontosabb, mint a globális, a rögzítettség szebb, mint a határtalanság.

A jobboldal meggyőződése továbbá, hogy a társadalom alapegysége a család, ahol az anya nő, az apa férfi, a gyermek pedig ajándék – legfőképpen nekünk, hogy hagyhatunk valamit magunkból itt a Földön az utókorra.

Igen, a család az család – ami pedig nem család, az nem család.

Ebből pedig az is következik, hogy a nyugati civilizáció morális és demográfiai válságára csak akkor adható méltó válasz, ha a családi értékek visszanyerik központi helyüket. A család melletti megrendíthetetlen kiállás egyben elutasítja a nyílt társadalom ideológiájának hagyományos értékek (ön)feladását célzó tevékenységét, azt a gonosz és velejéig romlott propagandát, mely a családot „elnyomó közegként” ábrázolja és hazug módon az önmegvalósítás és a kiteljesedés gátjaként állítja be. Válsághelyzetben (is) a politikai aktus alapja a szolidaritás, a szeretet rendje alapján: például azon, a szomszédban élő embertársaink feltétel nélkül történő segítése, akik a háború, az elnyomás sorscsapásainak vannak kitéve. De ez nem jelenti azt, hogy az emberek, a problémák és a konfliktusok áttelepítésével segíteni tudunk ott, ahol a távoli messzeségben van a baj forrása. (Ahogy azt sem, hogy közeli problémákat úgy kellene megoldani, hogy az agresszornak célzott szankció nekünk fáj jobban.) Az a jó és az az üdvös, ha minden egyén és minden nép saját hazájában boldogulhatna, élhetne teljes életet. És végül, de nem utolsósorban a hamis és nihilista egyenlőségelvűsdi helyett irányadó az Alaptörvény tétele: „minden ember becsületének alapja a munka” – igen, ez az a munkaetika, mely azt vallja, hogy a munka nemesít, és hogy ha „munka van, akkor minden van”.

Elitvezérelt baloldali politikum

A baloldal ettől, saját fontosságtudatának elvesztése miatt frusztrált, de tehetségtelenségük beismerése helyett tovább építgetik a komfortos otthonukként szolgáló véleménybuborékot és másra mutogatnak: az „antidemokratikus” szabályokra, a „nem egyenlő feltételekre”, egymásra, vagy éppen a választókra. A baloldal sikerének azonban leginkább önmaga a gátja: a saját maguk által létrehozott visszhangkamra foglyai. Pártelitjük politizálása nem a valóságra, hanem a progresszív, identitáspolitikai témákra oly érzékeny média napirendalkotására reflektál, így olyan vélelmezett társadalmi megosztottságokra és kreált problémákra építenek taktikát, melyek vagy nem is léteznek, vagy melyeket a jobboldal már rég áthidalt – vagy ad absurdum a magyar emberek számára érdektelenek. 2010 óta a mára már valóban a fasisztáktól a kommunistákig terjedő „népfront” minden létező formációban nekivágott a megmérettetéseknek: 2014-ben részleges közös listával, 2018-ban külön listákkal, (részleges) koordinációval, 2019-ben teljes koordinációval, majd idén teljes összefogással – és a valamennyinek, a totális összefogásnak is totális vereség lett a vége. Ami abszurd, az az, hogy mikor utópisztikus elképzeléseikről kiderül, hogy nincsenek átfedésben a valósággal, a valóságot – benne saját, tegnap még „testvéri” partnereikkel és szavazóikkal – kezdik el minősítgetni. A választás, illetve az azt követő időszak tehát két nagy tanulsággal szolgált:

a baloldal antidemokratikus gőgjéről és az egymás iránti szolidaritás és lojalitás teljes hiányáról ismerszik meg.

Sőt, hogy finoman fogalmazzunk, a balliberális ortodoxia általában is kihívásokkal küszködő társadalommérnökösködő képletei Magyarországon speciális nehézségekkel is terheltek. (Hol vannak már azok az idők, mikor Horn Gyula és csapata egyszerre beszélte a „szakértő technokrata bürokratizmus” és „Kádár népének” nyelvét?) Általánosságban ugyanis elmondható, hogy úgy a szocialisztikus, mind a liberális progressziót egyféle kérlelhetetlen felszabadítási hevület jellemzi, mely jobbá, „demokratikusabbá” akarja neveli az embereket – akkor is, ha ők abból nem kérnek – „érted jöttünk elvtárs, nem ellened”. A ’90-es évek hazai szociálliberálisait tagadhatatlanul jellemző politikai know-how azonban mára már elpárolgott, és helyébe egy teljes tévedésen alapuló, nyugati recepteket mechanikusan átvenni igyekvő túlmozgás lépett, mely ráadásul a korábbi hazai és a kortárs nyugati körülményektől radikálisan eltérő helyi színezettel kénytelen szembesülni. A helyzet ugyanis az, hogy ha valaki szolgálatteljesítés közben „agymosottá” vált, akkor az a magyarországi haladár politikusi elit. A szellemi véleményformálók látják, hogy mik a vezető témák, a népek érzékenyítésére kijelölt „társadalmi ügyek” nyugaton – liberális demokrácia, föderalizmus, multikulturalizmus, gender stb. –, melyek mentén szeretnék idehaza is keretezni a közbeszédet. Ezért a populáris kultúra trendszetternek gondolt közvetítési csatornái – a színművészettől kezdve a marketing- és „civil” világon át a TV-híradókig – ezeket állítják be prioritásnak, melyeket utána a pártpolitikai kommunikáció rendre le is képez: kiváló példa erre akár Brüsszel jogállamiság-diskurzusa, akár az oltásbeszerzések vagy az ukrajnai háború ügye. A probléma – a valóságra történő rácsodálkozás – ott adódik, hogy míg nyugaton valóban professzionális metapolitizálással átformálták (érzékenyítették) a társadalom ízlésvilágát (és nem a politikának van sajtója, hanem a sajtónak politikája), addig idehaza ez éppen a nyilvánosság szerkezetében bekövetkezett „fordulat” miatt nem tudott végbemenni. A magyar jobboldalra azért is – egyszerűen szólva – mérgesek a Lajtán túl, mert a társadalom külföldről importált, fősodratú témák mentén történő érzékenyítését– lényegében ugyanazt az eszköztárat és metodikát felhasználva, mint a liberálisok – blokkolta.

Bővülő jobboldal

Magyarországgal tehát nem „demokrácia-probléma”, hanem „liberalizmus-probléma” van – pontosabban az a baloldal baja, hogy nem ők vannak hatalmon, miközben azt egyféle születési előjoguknak, a dolgok természetes rendjének tekintik. Olyannyira, hogy nemzetközi és magyarországi aufklérista színvonalról lépten-nyomon kiderül, hogy szavakban nagyon szereti a demokráciát, de nem igazán tartja tiszteletben, ha mások is gyakorolják is azt. Szemükben ugyanis fontosabb, nagyobb legitimációs erővel bír a liberális tartalommal átitatott „európai értékeknek” történő megfelelés, mint a választóktól kapott felhatalmazás. Ezért sem tetszik nekik, hogy a magyar kormány kifejezetten „illiberális” ügyek mentén hozott létre nemzeti egyetértési pontokat – nem csak az országgyűlési választásokon, de a nemzeti konzultációkon vagy a népszavazásokon is. Az alkotmányról, az állami szuverenitásról, a migrációról vagy a gyermekvédelemről tartott, „populistának” minősített konzultációk a modern magyar politikatörténet legnagyobb újításai, a népszavazások pedig a közvetlen jobboldali pártpolitikai szimpátiákon jóval túlnyúlva alapvetően radikális és baloldali preferenciákkal rendelkező választók tömegeit mozdították el a kormányzati álláspont irányába (A 2016-os referendumon 3,4, a mostanin 3,7 milliónyian szavaztak a kormány álláspontjával megegyezően, míg a Fidesz-KDNP listája 2014-ben 2,3, 2018-ban 2,8, most pedig 3,1 millió voksot vonzott be).

És akkor „tovább is van, mondom még”.

A jobboldal egyre bővülő centripetális erejét mutatja számos más választási tényadat is.

Ezek közül a legfontosabb talán, hogy a Fidesz-KDNP támogatottságának területi eloszlása egyre kiegyenlítettebb képet mutat. Valamennyi megyében – és Budapesten is – erősödött a pártszövetség (a 19 megyében nyert is), és a 106 választókerületből 102 körzetben produkáltak jobb eredményt jelöltjei, mint négy évvel ezelőtt. Sőt, ami még kiemelkedőbb, az az egyéniben elért „abszolút győzelmek” radikálisan növekvő iránya: míg 2014-ben 20 körzetben nyertek több mint 50%-kal, addig 2018-ban 47, 2022-ben pedig 65 választókerületben. Az ország 3155 településéből 3108-ben (99%) győzött a kormányzó jobboldal: a falusias-kisvárosias régiókban megkérdőjelezhetetlen a fölénye, de a 23 megyei jogú városból is 19-ben az élen végzett.

És bár rendszeresen Budapestet szokták emlegetni ellenzéki fellegvárként, a helyzet – már az ő szempontjukból – korántsem ilyen rózsás: a baloldal a fővárosban listán 8%-ot zuhant, és egyéniben sehol sem tudott jobb eredményt felmutatni, míg a kormánypártok 3%-ot erősödtek és a 18-ból 15 választókerületben több szavazatot kaptak jelöltjei 2018-hoz képest. Budapest többsége sosem volt jobboldali – a 2010-19 közötti időszak inkább kivételnek mondható –, de a Fidesz-KDNP itt elért 41%-a és az olló 20-ról 7%-ra történő záródása azt mutatja (főleg nyugat-európai nagyvárosokban eltűnőben lévő „keresztyéndemokrata” pártok fényében), hogy a kormányerőnek még itt is van bővülési potenciálja.

Felhatalmazás a folytatásra

A magyar jobboldal most érkezett meg, most győzött igazán. A választók nem csak jóváhagyták a mögöttünk hagyott 12 évet, de felhatalmazást is adtak a mára mindenki számára világossá és érthetővé vált politikai irány folytatására. A teljesítménnyel, nemzeti érdek képviseletével, az okos politizálással, a stratégiai nyugalommal, és az ellenzék táborába mélyen benyúló narratívaalkotással létrejött tehát Magyarország legintegratívabb politikai közössége. Most nyer igazán értelmet a „néppárt” kifejezés – mert néppárt az, amely valamennyi társadalmi csoportban releváns támogatottsággal rendelkezik, mely összességében abszolút többséget ad ki. Ma Magyarországon „orbáni konszenzus” van kialakulóban, a Fidesz nem csak szavazatmegtartásban, de szavazatszerzésben is egyedülálló politikai képességeket mutat fel – és például a gyermekvédelmi népszavazás eredménye alapján még sok százezres bővülési potenciál van a rendszerben.

A jobboldal és vonzáskörzetei felé tartó mozgásnak vagyunk a szemtanúi idehaza, mely egyszerre rejt magában lehetőséget és ró ki feladatot.

Egyfelől soha akkora tere nem volt annak, hogy alapvetően baloldali habitusú választók a saját és az ország biztonságának garanciájaként egy jobboldali kormányzatot azonosítsanak be hosszú távra. Másfelől felelősségünk nem állhat meg az ország, de a nemzet határainál sem – segítenünk kell külföldi barátainknak, meg kell mentenünk Európát. Szintén a saját elitjétől; ha idehaza sikerült, miért ne menne nagyban is? Rajta hát!

Borítókép: Orbán Viktor győzelmi beszédet mond a Fidesz-KDNP eredményváró rendezvényén, a Bálnában az országgyűlési választás és gyermekvédelmi népszavazás napján, 2022. április 3-án. (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)