Nem tudom, mennyi értelme van és milyen hatása lehet egy bojkottnak, ami nyilván az erőszakmentes tiltakozás egyik formája. Emlékszem például a Bojkott Shell! feliratú transzparensekre az amszterdami tüntetők kezében, amikor az a hír került napvilágra a multinacionális vállalatról, hogy valahol Afrikában szívfájdalom nélkül odébb rakatott egy komplett törzset, amikor kiderült róluk, hogy pechükre egy sokat ígérő olajmező húzódik meg a mocsár alatt, ahol egészen addig békésen üldögéltek, pedig hasonlóra eleddig kizárólag Piszkos Fred volt képes.
Nekem magamnak ugyanakkor személyes problémám is adódott kagylósékkal, tekintve, hogy a balatonfüredi benzinkútjuk akkori üzemeltetője, akinek szilárd meggyőződése volt, hogy az üzemegység az ő tulajdonát képezi, kissé elfajult eszmecserénk során minősíthetetlen hangot ütött meg, valamint kis híján engem is, és már akkor sem bírtam az agresszív edukációt. Így aztán lelkesen csatlakoztam a felhíváshoz, de valami már akkor is azt súgta, hogy Magyarországon nagyjából ketten demonstrálunk Mahatma Gandhit idéző szelídséggel, édesanyám és én, bár anyámnak nem sok fáradságába került a tiltakozás, mivel soha életében nem volt autója. Annál a kútnál viszont azóta sem jártam, eképpen őrizve a lángot, valamint a forradalmi hevületet, miközben kiterjesztettem az eljárást a British Petrolra is, amikor összekenték olajjal a madarakat az egyik fúrótornyuk több száz kilométeres környezetében, de ez a felhorgadásom szintén hamvába holt, mivel maguktól megszüntették az egyetlen töltőállomásukat a budapesti Vágány utcában. Mindeközben éltem a gyanúperrel, hogy mindkét cég igazgatótanácsában éppen halálra röhögik magukat ezen az egészen, a szelvényvagdosás és az extraprofit hajhászása között megmaradt kevés, ám ugyanakkor drága idejükben.
Brüsszeli olajembargó 
