A Jobbik-féle balraát után törvényszerű volt, hogy a nemzeti radikálisok bekerültek a parlamentbe. Jelzés ez, hogy a trianoni igazságtalanság nemcsak fáj még, hanem orvoslást is kíván. Korábbi kudarcainkból azonban meg kellett tanulnunk, hogy nagyhatalmak kegyéből és erejükre támaszkodva tartós megoldás nem születhet. Szüleim generációja fiatal felnőttként élte át a visszatérés örömét. Gyönyörűek voltak számunkra azok az évek, mondták, akik átélték az impériumváltást, de hozzátették: bár ne lettek volna! Azóta jobban érzik a veszteséget.

Mivel rokoni kapcsolatok milliószám kötik össze a határ két oldalán élő családokat, Trianon nyilvánosság előtti emlegetését megtilthatták ugyan, de azt hiába remélték, hogy a nemzet egésze elfelejti a történteket. Próbálkozásuk sajnos mégsem volt teljesen sikertelen, mert ahol nem voltak határon átnyúló rokoni kapcsolatok, úgy nőtt fel az új generáció, hogy nem is értette, miért élnek magyarok máshol, mint Magyarországon. Ezért sem lett érvényes 2004-ben a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. A nemzet sajnos ebben a kérdésben (is) megosztott.

Jó jel, hogy a megbékélés iránti vágy egyre határozottabban jelenik meg, és nemcsak az anyaországiak részéről, hanem az utódállamok magyarjai között is. Figyeljünk Böjte Csaba szavára: „Adja az Úr tényleg, hogy rá tudjunk lépni a kiengesztelődés útjára. Adja az Isten, hogy tényleg olyan politikai pártok legyenek, amelyek ezt a feladatot felvállalják, tudatosan, és keresik a megoldást rá. És én akkor rájuk szavazok. Igen. És tényleg adná az Isten, hogy főpapjaink és mi mindan­nyian tudjunk ezért tenni, imádkozni és megbékélni. Én románok között élek, hiszem azt, hogy az egyszerű nép tud békében együtt élni a másikkal. Adná az Isten, hogy tényleg a politikusaink is ne azzal kampányoljanak, hogy ki mit mond ezzel a nemzeti kérdéssel kapcsolatban, hanem azzal, hogy igen, aki ebben az országban becsületesen dolgozik, adót fizet, közösséget épít, az jó állampolgár, beszéljen akármilyen nyelven, használhat akármilyen himnuszt vagy zászlót, az jó román állampolgár. Aki ellenben csak beszél, és nem dolgozik, és az lehet akármilyen nemzeti színű trikolórba öltözve, az attól nem lesz jó állampolgár. Ezt valahogy ki kellene merni mondani, hogy együtt közösen tündérkertté tudjuk tenni ezt a világot. […] Adná az Isten tényleg, hogy Trianont ne megünnepeljük, ne elgyászoljuk, hanem előre nézzünk, és egy jobb világot építsünk gyermekeinknek, magunknak mindannyian.”

Adná az Isten, hogy előre nézzünk – fohászkodik Csaba testvér. Amiről beszél, az revízió, az agyak, a gondolkodás revíziója. Isten ebben bizonyára segít, de ehhez hit kell. Hit és hazaszeretet, mert úgy is lehetne megbékélni, hogy nem megbocsátunk, hanem mindent elfelejtünk. A haza nem államhatárral körülkerített terület. A haza része mindenki, aki lélekben hozzá akar tartozni, érti és műveli kultúránkat, nyelvünket, ismeri történelmünket és szereti népünket. Erről szól az első sor: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában.

A második sor mélyebb értelmű annál, amit száz éve gondoltak róla. Nemcsak az az isteni örök igazság, hogy az elcsatolt területek ezer éven át országunk részei voltak, hanem az is, hogy olyanok is éltek velünk, akiknek ősei már a honfoglaló magyarok előtt itt voltak, továbbá hogy különféle történelmi helyzetekben mi magunk hívtunk be más ajkú embereket, és munkájuk fejében kiváltságok sorával halmoztuk el őket. Az eredmény, hogy hovatovább többségbe kerültek. Csoda-e, hogy örömmel használták ki az első nagy háború után ölükbe hullott lehetőséget? Az isteni örök igazsághoz ez is hozzátartozik.

Az elmúlt száz évben több feltámadásunk is volt. Bár Apponyi Albert szerint Trianonban halálra ítéltek minket, röpke tíz év alatt életképesen kitörtünk a siralomházból. Nem egész újabb tíz év múlva visszaszereztük az elveszett területek jelentős részét. A második világégés romba döntötte az országot, nyakunkon a Vörös Hadsereggel és egy durva kommunista diktatúrával egyrészt újjáépítettük az országot, másrészt megőriztük a szabadság utáni vágyunkat, és amikor alkalom adódott, ki is vívtuk azt. Harminc évvel később ismét feltámadásra vágyunk. Ennek elemei: az Istenbe vetett hit újraélesztése, a szomszéd nemzetekkel való megbékélés és végül az elwoke-osodott újmarxizmus távol tartása.

A magam részéről hiszek Magyarország folyamatos feltámadásában.

A szerző az Európai Parlament volt alelnöke, a KDNP tiszteletbeli elnöke

Borítókép forrása: MTVA/Bizományosi: Lehotka László