Mindazonáltal az orosz szállítmányok nagy része Európába irányul, így ezeknek a piacoknak a szankciók miatti elvesztése hosszú távon mindenképpen fájni fog Moszkvának, de csak hosszú távon! Az embargó semmiképpen nem jelent azonnali drasztikus veszteségeket Oroszországnak, Európában viszont a gázolajhiány és a drasztikus áremelkedés már most érezteti hatását a mindennapjainkban.

Putyin erre a háborúra alaposan felkészült: van fegyvere, munkaereje, illetve élelmiszer-tartalék és energiaforrás is a rendelkezésére áll az elhúzódó háború folytatására. A kérdés csupán az, hogy az orosz társadalom meddig tűri a háború okozta megváltozott életkörülményeket, hiszen az Ukrajna ellen folytatott háború támogatottsága belföldön sem egyértelmű, sőt. Ennek a lendületnek a kifulladására várhat most Európa – de nem tudni, mikor jön el az a pillanat, amikor Putyin ellen fordul az orosz nép és azt mondja: eddig és ne tovább!

A Magyarország, illetve Orbán Viktor miniszterelnök és az Európai Unió intézményrendszere közötti viszony eddig sem volt súrlódásmentes, de most, hogy hazánk átvette a vezetést az embargót ellenző országok csoportjában, az ellentét még inkább kiélesedett. A kerekasztalnál ülők álláspontja szerint azonban Orbán Viktor döntéseinek nem a politikai dimenziója lényeges, hanem sokkal inkább egyfajta pragmatikus külpolitikai gyakorlatról beszélhetünk, amely Magyarország gazdasági érdekeire épül. 

Ehhez tudnunk kell, hogy a magyar olaj- és gázimport kizárólag vezetékeken érkezik, és az országnak nincs meg a szükséges infrastruktúrája energiaszerkezetének egyik napról a másikra történő átalakításához.

Felmerül a kérdés, hogy Európának és persze benne hazánknak mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy az orosz energiafüggőséget felszámolja, illetve új utakat keressen és találjon saját energiaigényének kielégítéséhez. A vitapartnerek egyetértettek abban, hogy ez legalább tíz év, még akkor is, ha a kétezres években az orosz–ukrán ellentétek, a grúziai háború, majd pedig a Krím annektálása már előrevetítette a problémát, érdemi döntések azonban a mai napig nem születtek. 

Tovább azonban már nem elodázható a paradigmaváltás, azonnal kell meghozni olyan döntéseket, amelyeket az eltelt húsz évben már akár több etapban is meg lehetett volna hozni, mégsem történt semmi.

Summa summarum Oroszország eleddig megbízható kereskedelmi partnere, viszont annál megbízhatatlanabb politikai partnere volt Európának, az EU-nak eddig azonban fontosabb volt az olcsó energia, mint a hosszú távú hathatós politikai döntések, és ennek érdekében a fejét a homokba dugva igyekezett elodázni a szükséges intézkedéseket Európa-szerte, csak legyen olcsó orosz olaj és gáz a kontinensen.

Ami napjaink környezetvédelmi célkitűzéseit illeti, az Európai Bizottság klímavédelmi tervezete a szén, az olaj és a gáz fokozatos megszüntetéséről szól, ezzel párhozamosan pedig elsősorban a megújuló energiaforrások bevezetését szorgalmazza. A kieső olcsó orosz energia más piacokról, lényegesen drágábban történő pótlása azonban nincsen szinkronban ezekkel a törekvésekkel. 

Olyan összehangolt nemzetközi cselekvéstervre lenne tehát szükség, amely megszünteti az orosz energiafüggőségünket, de ezzel párhuzamosan, a kieső szegmens pótlására, a lényegesen környezetkímélőbb energiaforrások bevonására is hajlandó megfelelő mennyiségű pénzt költeni, és nem csak a máshonnan beszerzendő olaj és gáz infrastrukturális hátterének megteremtésére szán eurómilliárdokat. Ezt nevezzük zöldátmenetnek, amely az energiaválságot más aspektusból szemléli, és nem csak fosszilis energiaforrásokban képes gondolkodni.

Az energiaellátást nemcsak Európában, de az egész világon át kell strukturálni olyan módon, hogy a mindenkit érintő klímaváltozás és vízválság alapvető kérdéseire is választ adjunk, különben már tíz év múlva nem az lesz a legnagyobb gondunk, hogy honnan szerzünk gázt a téli fűtésre és mit tankolunk a kocsinkba, hanem az, hogy honnan nyerünk tiszta ivóvizet. 

Ennek ellenére egyelőre csupán azt látjuk, hogy az orosz energiaválságot és a sarkalatos környezetvédelmi és energetikai kérdéseket a világ politikusai egymástól teljesen függetlenül kezelik, és nincsenek szinkronban a geopolitikai törekvések a környezetvédelmi célkitűzésekkel. Sőt, a két törekvés lényegében elmegy egymás mellett, és ellentétes irányba húzza civilizációnk sorsát. 

Pedig itt az idő! Ha nem lesz olcsó gáz, ez a legjobb idő, hogy a világ kormányai megteremtsék a politikai akaratot arra, hogy végre elsősorban tiszta energiába fektessen a világgazdaság és engedjük el a fosszilis tüzelőanyagokat. Különben nem lesz jövőnk. Akkor sem, ha Putyin nem veti be az atomot.

A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (Retörki) tudományos munkatársa

Borítókép: Olajkút Orosháza és Csanádapáca között (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)