1. Hogy a szabadság, amelyet hoznak, valóban a magyarság felszabadulása legyen. Egy rendszer önmagában nem válthat meg egy népet; minden attól függ: kik, milyen módon, milyen ösztönökkel alkalmazzák. A tőkés rend, melynek Nyugat magas ipari civilizációját s polgári jólétét köszönheti, a magyar népet, láttuk, még mélyebbre taszította bennszülöttsorsába. Azt sem kell bővebben magyarázni, hogy az angolszász jellegű kapitalizmusnak a bevezetése vagy visszahozása a magyarság részesedését a nemzeti vagyonban szinte órák alatt megcsappantaná. De talán nem olyan szembeszökő, hogy a szocialista rendnek is megvannak, talán még nagyobb mértékben, az ilyesféle veszélyei. Képzeljenek el egy szocialista államot, ahol a szabad parasztságot kolhozokba terelték, a kisiparosságnak nagy közös műhelyekben kell dolgoznia, az értelmiség a legszorosabb felügyelet alatt áll, s ebben az államban az ellenőrzöttek magyarok, az ellenőrzők pedig busmanok vagy tibetiek. Ugyebár ez a szocialista állam aligha lesz jobb a legsötétebb jobbágyságnál, még ha formailag tiszteletben tartja is a szocializmus alapelveit? Önök nagyon jól tudják, hogy nem busmanokra és tibetiekre gondolok.”
Nos, ez nem más, mint a magyar náci költészetből jövő, magyar Völkisch és náci gondolkodás apoteózisa. Viszolyogtató, és könnyedén utat talál a magyar néplélek ugyanilyen Völkisch, kirekesztő, önmagára reflektáló, önmagát imádó, önmagát szemlélő, önmagát felszabadítani akaró bugyraiba.
Németh László aztán így ír az Irodalmunk jövője című esszéjében: „A középkori magyar királyság egyike volt Európa legrendezettebb hatalmainak. Lélekszáma mint Angliáé; lakossága túlnyomórészben magyar; uralkodói a hatalmas ország határán túl is tekintélyek. S a középkorban nem volt magyar irodalom. Maradtak nyelvemlékeink, volt egy-két magyar eredetű humanista s megvolt a nyelv gazdag fényűzése, amely a tizenhatodik századi magyar nyelvet, ahol egy-egy iskolájáról megfeledkezett író tollán nyelvrontó latinizmusoktól szabadabban beszélt tisztaságában buggyan fel, a Móricz Zsigmond, sőt Kosztolányi Dezső szemébe is a bőség csodált nyílt fejtésévé teszi: – de nem volt magyar irodalom. A magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás. Mohács, igaz, egybeesett a reformáció s a könyvnyomtatás elterjedésével, de az első nagy írói tárgy: a halálos veszély, a török jelenléte, bűntudat s magábaszállás iskolája. Shakespeare századát nálunk egy végvári vitéz összegezi, barokk eposzunk írója egy hadvezér, legvonzóbb jellemünk, az utolsó nemzeti felkelés vezére, legjobb stilisztája a száműzetésbe követő íródeákja.”
Ez pedig a legszebb példája az örök magyar önsiratásnak és szenvedéskultusznak. S mindezek esszenciája a Kisebbségből kisebbségbe című tanulmány – íme, egy részlet: „A Habsburgok nemzetközi háza nem is igen kormányozhatta másképp tarkabarka népeit, minthogy mindenikből kiválasztott egy réteget, amely a fajtáját a fajtája ellen s a Monarchia javára elkormányozta. A tizennyolcadik században ez a réteg alig volt nagyobb az arisztokráciánál. Az új bürokrata tőkés rendben azonban jóval mélyebbre kellett érnie, – le a polgárságba. Míg a Monarchia többi népe azonban mind élesebb ellenzékbe szorulva ezzel a talmi, Habsburg vezetőréteggel szemben egy ellenzéki és népi középosztályt nevelt fel, a kiegyezés és Magyarország helyzete sokkal kétértelműbb volt, semhogy az ellenzék a nemzetet jelenthette volna. Hiszen mi cégtársai voltunk a Monarchiának; mi a császár trónját s ő a mi államunkat: kölcsönbe védtük egymást. Az ellenzékiség, mint rossz közérzet, negyvennyolcas toll, ebura fakó megmaradt, de eredménye csak a magyar faj viszonylagos visszamaradása volt az új fejlődésben. A Habsburg Magyarország a könnyebben és teljesebben megkaphatókkal építette magát. A kiválasztás a frissen jöttek javára dolgozott: a hivatalban, egyházban, egyetemeken a német és szláv eredetűek, a gazdaságban a zsidóság kapott egyre több előjogot. Ameddigre a magyarság fölocsúdhatott volna, e végzetszerűség jóvoltából, melyről tulajdonképp senki sem tehet, estéről reggelre szinte egy új vezetőréteg volt a feje fölött, amelyben ő bizony csak politikussá züllött megyei uraival, földükből kikopott kisnemesekkel s néhány ezer tanult jobbágy gyerekkel volt képviselve.”
(Folytatjuk)
Borítókép: József Attila (Homonnai Nándor felvétele 1924 körül)