Mikor megismerkedtünk a debreceni tanítóképző főiskolán, ’82 tavaszán, a rá oly jellemző derűs stílusban mutatkozott be: 1945. augusztus 6-án két nagy csapás érte az emberiséget! Hirosimára ledobták az első atombombát, és megszületett Makoldi. Te meg április elsején kerültél ide, a bolondok napján, szóval kezet foghatunk. E kézfogással halálig tartó barátságot kötöttünk. Éppen öt éve hunyt el, születéséhez hasonló történelmi napon, július 22-én, a nándorfehérvári diadal emléknapján.
Makoldi Sándor festőművész, néprajzkutató és pedagógus-gondolkodó hatalmas űrt hagyott maga után sokunkban, barátokban, kollégákban, művésztársakban, kisvárosnyi tanítványseregben, s mindazokban, akik a magyar kultúra szerelmesei, szerves műveltségünk kutatói s robotos legényei. Egy olyan korban, ahol bartóki forrásunk tiszta vize helyett mindent elönt a szenny, a talmi, az ízléstelenség. Már barátságunk kezdetén lenyűgözött festészete, műveltsége, sokirányú érdeklődése és nem éppen szokványos pedagógiai munkássága.
Tizenhat éves korában egyszer álmot látott, melyben éppen templomot festett, s még felébredve is emlékezett arra, hogy mit. Akkor határozta el, hogy festő lesz. Előbb művészi-pedagógiai tanulmányokat folytatott az Egri Tanárképző Főiskolán, később etnográfusi diplomát is szerzett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. E stúdiumokon túl Lükő Gábor szellemi iránymutatása (A magyar lélek formái), Karácsony Sándor eszmei-pedagógiai munkássága (a magyar gondolkodásmódról és a mellérendelő szemléletről), meg Pap Gábor művészettörténész számos műve (különösen A jó pásztorok hagyatéka) határozták meg erkölcsi alapállását és azt a szervesműveltség-koncepciót, mely alkotóművészetének, tanítási módszereinek alapja lett. A nagy elődök közül Csontváry Kosztka Tivadar és Tóth Menyhért festészete, valamint a jó barát, Földi Péter művészete jelentett még határozott tájékozódási pontot számára.
