Makoldi mester, ahogyan barátai és tanítványai szokták volt nevezni, igazi Homo faber volt! Nemcsak sajátosan magyar alapokon nyugvó releváns alkotásokat hozott létre, hanem néprajzi kutató-gyűjtő munkáinak tapasztalatait is rendszeresen közzétette – élvezetes, olvasmányos stílusban megírt kötetekben, cikkekben, tanulmányokban.

A legkisebbek rajzainak elemzésével azt is bizonyította, hogy gyermekeink – míg bele nem kényszerítik őket a nyugatias modernitásba – milyen természetes módon használják képjeleinket, alkalmazzák a sajátos magyar tér-idő szemléletet. Főiskolás hallgatóit rendszeresen vitte terepgyakorlatra, ahol a pedagógusjelöltek a helyszínen tanulmányozhatták szerves kultúránk még élő örökségét (Szatmárban, Beregben vagy éppen a Székelyföldön). Az előírt tananyag mellett dramatikus játékokkal is foglalkoztak, betlehemest játszottak, népmeséket dolgoztak fel, batikoltak, jurtát építettek. Jó barátságban volt a testvérmúzsákkal is, például gyermekoperához tervezett díszleteket, jelmezeket (Csenki Imre–Vargha Balázs: A tücsök és a hangyák). E sorok írója, aki rendezője volt a már említett előadásnak, nem győzött csodálkozni ötletességén, hihetetlen türelmén, munkabírásán és humorán. Famulusait munkatársnak tekintette, s ezt még a megszólításban is játékos-finoman érzékeltette: legyen szíves, művészem, vagy kisasszony, ha kérhetném…

Szeretett „nagyban dolgozni”. A gyermekoperához például egy 18×6 méteres hátteret festett (e munkálatokhoz a főiskola kézilabdapályáját kellett igénybe venni!), de kisebb képei is ajtóméretűek voltak. Vendégeim, ha meglátják a birtokomban lévő, csupán írólapnyi, gyönyörű diópác képét, csodálkozva kérdezik: Makoldi ilyen kicsiben is dolgozott?

Mesterünk, korpulens alkat lévén, nagy barátja volt a kulináris élvezeteknek. Áhítattal nyúlt ételhez, italhoz, az első korty bor után kicsinykét cuppantott, majd égre emelt szemmel mondta: hát ez isteni! Szerette barátai főztjét is, a vastagabb ételeket, a babgulyást, a korhelylevest vagy a vadas étkeket. Ha felesége, Gizó hosszabb ideig volt távol, és Sándorunk már kezdte unni a betyárkosztot, így kérlelt bennünket: mesterem, nem ütnél össze valamit? Étel után aztán előkerültek a jóféle tokajival töltött palackok, s szolidan kvaterkázva múlattuk az időt Medgyessy Ferenc egykori asztalánál, gondolkodószékében ülve.

Ez idáig nem szóltam érdemben M. S. mester alkotóművészetéről – egy személyes hangvételű írás keretében nem is lehet. Egyetlen képéről emlékeznék meg csupán, mégpedig az utolsó festményéről, a Trimurtiról (alcíme szerint „a világ működésének típusai”). Váradra készítette, életmű-kiállítására. Éppen nála voltam, mikor befejezte. 2017 júniusát írtuk. Igazított még egy picit Nagyboldogasszony holdsarlóján, majd letette az ecsetet, s mint szokta volt, megkérdezte: hogyan vélekedek első blikkre? Akkor olyasmit mondtam, hogy képét egyfajta eszmei-művészi összegzésnek tartom, hogy szépen ötvözi szerves műveltségünk két forrásának (szkíta típusú és keresztény) képjeleit, s üzenete különösen fontos napjainkban, mikor a teremtő-megtartó és a romboló erők küzdelméről szól egész életünk.

Összehúzott szemmel figyelt, majd csak ennyit mondott: Művészem, majdnem mindent eltaláltál! Bár van még egy-két dolog, de idővel majd arra is rájössz. Azóta is keresem a hiányzó láncszemeket…

A szerző művelődéstörténész, újságíró

Borítókép: Makoldi Sándor