A szerdai Slovan–Ferencváros Bajnokok Ligája-találkozó minden tekintetben minőségi változást hozott. A Ferencváros méltó revansot vett a harminc évvel ezelőtt történtekért. S nem csak pályán, a lelátón is katartikus győzelmet aratott. A drukkereknek a 2-1-es hazai vereség után sem szállt inukba a bátorságuk, vállalva az esetleges atrocitásokat, kiutaztak a szlovák fővárosba a visszavágóra, nem hagyták, hogy elnyomja a hangjukat a hússzor nagyobb hazai tábor, végig fergetegesen biztatták az övéiket.

„Köszönjük, magyar srácok!” Ebben minden benne van. a Fradi momentán valószínűleg legjobb – amúgy franciaországi születésű, tunéziai válogatott – labdarúgója bökte ki az idézett mondatot az öltözői ünneplés során. Igen, a Slovan feletti 4-1-es győzelemből a drukkerek is kivették a részüket. Bevált a lélekerősítő húzás, miszerint a vezetők az 1992-es mérkőzés sokkoló képsorainak levetítésével is igyekeztek motiválni a játékosokat a találkozó előtt.

A diadalt az tette különösen felemelővé, hogy a futballstadionokban megkövetelt mérce szerint a Fradi-drukkerek viselkedését semmilyen tekintetben nem érhette kifogás. Erre most nyilván sokan azt válaszolnák, nincs olyan, hogy „futballstadionokban megkövetelt mérce”. Pedig van. Az „Utálunk sz... Szlovákia” rigmus, tetszik, nem tetszik, ott durcásan belefér – különösen az 1992-es események ismeretében.

Halkan most mégis ez ellen emelem fel a szavam.

A még mindig csupán harmincadik életévébe lépett, ifjú szlovák államban egyfelől lassan oldódnak a görcsök. Miközben a dualista kori Magyarország nemzetiségi politikájának túlkapásait immár könyvtárnyi szakirodalom taglalja, a szlovákok máig képtelenek szakítani történelemhamisító törekvéseikkel. Ami bizony mételyezi a néplelket. Ennek friss példájaként a Slovan drukkerei olyan molinót gyártottak a szerdai meccsre, ami 1848-at szlovák győzelemként láttatta volna. Miközben jól tudjuk, vereség volt az, közös vereség, hiszen a szlovák honvédek a magyarok oldalán harcoltak a Habsburgok ellen. Kész szerencse, hogy ez a drapéria még az Európai Labdarúgó-szövetségnél sem ment át, Pozsonyba delegált UEFA-ellenőr nem engedélyezte a kifeszítését.

Másfelől viszont Szlovákia látványosan fejlődik. Adottságai miatt Pozsony ugyan sohasem vetekedhet Budapesttel, de ma már bizonyos tekintetben Budapestnél is fejlettebb infrastruktúrával rendelkező, élhető nagy város, lassacskán Bécs vetélytársa a régióban. Az ott élő emberek, ha nem is barátságosak, de nem is ellenségesek a magyarokkal, előzetes aggodalmunk – jaj, mi lesz a magyar rendszámú autónkkal Fradi-győzelem esetén – teljesen alaptalannak bizonyult.

A zsigeri ellenérzések dacára Magyarország és Szlovákia egymásra van utalva. Labdarúgásban is. Elegendő csupán a Dunaszerdahely csapatára gondolni.

Gesztusértékkel bír, ahogy a szlovák sajtó tálalta a Fradi-diadalát. Abszolút megszolgált, kiérdemelt sikerként. Itt a pillanat, hogy ezt viszonozzuk. Győztes pozícióból különben is könnyebb felülemelkedni a sérelmeken. Édes a győzelem, különösen, ha revansvágyat elégít ki, utálkozni azonban nincs értelme.

Abban talán kiegyezhetünk, hogy nem is annyira szar Szlovákia. Ha nem így nevezzük, végtére a mi hazánk is.

Borítókép: Megérkeznek a Fradi-drukkerek a pozsonyi vasútállomásra (Fotó: Mirkó István)