Köszönjük, ezt is értjük. Ám az igazán érdekes dolgok csak most következnek! 2022. január 6-án, szintúgy a Privátbankár.hu-n jelent meg BPÁ írása Rezsiharc: amikor a taktikából stratégia válik címmel. Már a cikk felvezetője is érdekes: „A 2014-es választások idején az újabb kétharmados kormányzati győzelemben közrejátszott a korábban meghirdetett rezsiharc. Óriási probléma azonban, hogy választási fogásnak indult és valóban sikeresen bevált, ám ez fokozatosan bekerült a magyar iparpolitikába és általános gazdaságpolitikai gondolkodásba – véli Bod Péter Ákos, az MNB korábbi elnöke. Mára pedig mindez számos stratégiai kérdésben gúzsba köti Magyarországot.”

Nahát! Talán először olvashattunk odaátról olyat, hogy a rezsicsökkentés „valóban sikeresen bevált”. Igazán meg vagyunk tisztelve! De hát hol van már a dicső múlt, ugye, most már nagy baj, hogy ez a fránya rezsicsökkentés „bekerült az iparpolitikába és az általános gazdaságpolitikai gondolkodásba”, ez pedig „gúzsba köti Magyarországot”.

Világos. De olvassuk tovább! „A lakosság áram-, gáz- vagy csatornaszámlájában sokfajta szolgáltatási tartalom, valamint nem kevés adótétel is benne rejlik, még az olyan gazdaságokban is, amelyekben erősek a piaci hatások. Ott pedig különösen ki vannak téve a politikai, hatósági szabályozási hatásoknak a közműárak, ahol erőteljes az állami beavatkozás. Ez pedig a magyar eset. Ismeretes módon a Fidesz-kormány a 2014-es választás előtt az energia- és közműszolgáltató szektorban közvetlen állami szabályozás alá vonta a lakossági díjszabást, és azt összekötötte az addigi piaci árakhoz képest egy bizonyos mérséklésével.”

És még? Tessék: „A 2014-es parlamenti választás előtt másfél évvel elindított »rezsiharc« nyomán mintegy egynegyeddel esett a földgáz, az áram és a távhő ára, tíz százalékkal lett olcsóbb a PB-gáz, a hatósági árszabályozás kiterjedt a víz-, a szemétszállítási és a kéményseprőipari díjakra is. 

A hatósági tarifák azonban nem tettek különbséget a fogyasztók között a jövedelem vagy a fogyasztott mennyiség alapján. Azokban az években, amikor az állami árszabályozás a potenciális piaci árakhoz képest közvetve ártámogatást nyújtott a lakosságnak, a tehetősebbeknek (a »házi úszómedencét fűtőknek«) ugyanúgy jutott a szubvencióból, mint a szegénységben élőknek, azaz igen rosszul célzó állami támogatás valósult meg.”

Igen, ezt is unásig ismerjük, mindig az úszómedencét fűtőkkel van a baj. De azért rögzítsük: BPÁ ez év januárjában még úgy vélekedett, miszerint a rezsicsökkentéssel az a legnagyobb probléma, hogy „nem tettek különbséget a fogyasztók között a jövedelem vagy a fogyasztott mennyiség alapján”.

Rendben, akkor ezt is megjegyeztük. S ezt követően jön egy olyan szokásos rész – régen vörös, ma zöld farok, a háttere és lényege pedig ugyanaz! –, amire szintén muszáj vetnünk egy pillantást: „A kelet-közép-európai térség az utóbbi három évtized bizonyos felzárkózása ellenére gazdasági fejlettségben és így jövedelmi szintben le van maradva az uniós átlagtól. Így viszont az olyan közös és fontos célok elérése, mint a zöldgazdaság, a klímavédelem fajlagosan nagyobb terhet helyez a mai generációkra az Elbától keletre, mint onnan nyugatra. Ezzel természetesen tisztában vannak az uniós intézmények, és a komoly nyugat–kelet jövedelmi transzfer célja és értelme részben az, hogy az új tagországok anyagi segítséget kapjanak a közös teendők elvégzéséhez.

Ettől azonban az tény marad, hogy a környezetvédelmi költségek, a zöldadók beépítése sokkal nagyobb társadalmi áldozatvállalást feltételez, és így nagyobb társadalmi ellenállásba ütközik, mint a fejlettebb és gazdagabb Nyugaton (bár amint a francia sárga mellényesek mozgalma mutatja, ott is nehezen megy a jövőt szolgáló, de a jelent terhelő árarányok elfogadtatása).

A kormánypolitika a maga felvilágosító, mozgósító eszközeivel, meggyőzéssel és az átmenettel járó feladatok anyagi támogatásával-ösztönzésével elősegítheti a korszerűbb és egyben fenntarthatóbb rezsimre való átállást. Ám a politika gondolhatja azt is, hogy nem érdemes vállalni az átmenettel járó népszerűtlenséget, vagy legalábbis jobb lassítani a nyugati normák átvételének folyamatát. Ez pedig a mi esetünk.

Ami választási fogásnak indult és valóban sikeresen bevált, fokozatosan bekerült a magyar iparpolitikába és általános gazdaságpolitikai gondolkodásba. Az első »rezsicsökkentést« a 2018-as választások előtt egy újabb követte, és a politikai rezsim öndefiníciójának lett része a rezsiharc.”

Nos, lefordítom: vannak a bátor nyugati kormányok, amelyek zöldek, és nem félnek meghozni a „zöldségért” (szép, új jövő) meghozandó áldozatokat, és vannak a gyáva közép-európai kormányok, amelyek helyette beleragadnak a rezsiharcba. Nos, ez önmagában egy hülyeség, de ha mindehhez hozzátesszük azt az apróságot, amit orosz–ukrán háborúnak nevezünk, akkor válik csak igazán nyilvánvalóvá ennek a halandzsának a tarthatatlansága.

Ugyanis ma azok a bátor nyugati kormányok, amelyek ráadásul haragoszöldek is egyben, újranyitják szénerőműveiket, egy hónapja még olyan harciasak voltak, mint egy hőscincér, ha az orosz gázról volt szó (majd azt is szankcionáljuk!), ma pedig azért hisztériáznak, mert Putyin elzárta azt a gázt, amit egy hónapja még nem akartak megvenni. Timmermans pedig egyenesen társadalmi zavargásokat és népfelkeléseket vizionál, a békés szellőztetések meg idilli teamécses-körbeülések helyett. 

S el ne felejtsük ezt itt: „A komoly nyugat–kelet jövedelmi transzfer célja és értelme részben az, hogy az új tagországok anyagi segítséget kapjanak a közös teendők elvégzéséhez.”

Ez a komoly jövedelmi transzfer esetünkben azt jelenti, hogy Magyarország még mindig nem kapott egy büdös vasat sem a Covid után járó helyreállítási pénzekből, mert itt „nincsen jogállam”, itt „veszélyben vannak a zsidók”, és különben sem ettük meg a bablevesből a csipetkét. Meg az Orbán. De Weber azért ideröffent, hogy a gázunkat a biztonság kedvéért adjuk oda nekik.

Hiába no, nehéz szeretni ezt a Nyugatot, és nekem egyre kevesebb kedvem is van hozzá. De ez most mellékes, vissza BPÁ szédületes munkásságához: nevezett idén május 26-án beszaladt a Klubrádióba, ahol ellentmondást nem tűrő, hatalmas tudással kifejtette: „A rezsicsökkentés fenntartása 2022-ben, 2023-ban egyre abszurdabb ötletnek tűnik – véli Bod Péter Ákos. 

A korábbi jegybankelnök a Klubrádiónak nyilatkozva felhívta a figyelmet arra, hogy megváltoztak a körülmények, és a 2014-ben bevezetett, Európában egyedülálló jelenség egyre kevésbé tartható az infláció következtében egyre inkább elszabaduló költségek, különösen az energiaköltségek miatt. 

Megjegyezte, a rezsicsökkentéssel remekül tudott a kormány kampányolni, de végső soron ennek költségeit is a költségvetésből kell kitermelni, magyarán az adófizetők semmivel sem fizetnek kevesebbet.”

Hát ez igazán pompás! Az emberek tehát valójában nem is fizetnek kevesebbet. Akkor viszont egyetlen kérdésünk maradt. Miért ment be most BPÁ a malackaarcúhoz a Magyar Hang című kiadványban, hogy ott kifejtse: „A rezsicsökkentés feloldása egy bomba.”

Ok, rendben van, de miért nem tetszik örülni ennek a bombának? Hát 2014 óta hallgatjuk éppen maguktól, hogy ennek semmi értelme, ez szemfényvesztés, ez gyávaság, miegyéb. Akkor most miért nincs önfeledt ujjongás, miszerint végre elszánta magát a kormány erre a bátor és racionális lépésre, amely után vége a gúzsbakötésnek, és szárnyalhat Magyarország?

Miért ez a kicsinyhitűség, ez a borongás? Hát most nem tüntetni kellene elvtársak, hanem rózsát szórni a lábaink elé, nem? Hát ott ván, Gázsikám!

Eh, mit... Folyton belesétálok ugyanabba a csapdába, vagyis racionális, értelmes, tisztességes embereknek gondolom ezeket. Pedig nem azok. És bőven elegendő elolvasni Megadja kolléga szösszenetét mindenféle ezeréves BPÁ-cikkek helyett: „Végül is Brüsszel szopottfejű hülyéinek (copyright Jeremy Irons, Die Hard 3.) minden ötlete megérte, hiszen megállították Putyint. Ja, nem.”

Igen. Minden erre vezethető vissza. A rezsicsökkentés részleges korlátozása is. Ami után a túlnyomó többség még mindig védve marad. Nem úgy, mint a bezzeg oly bátor Nyugaton…

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Havran Zoltán)