Mi az, hogy István szent? Mit bohóckodik ott a sok náci a bazilika körül egy „tetemcafatot” imádva? Mi az, hogy ezeréves múlt, miféle hagyományok? Milyen nemzeti egység az, amiből ők, haladárok eleve ki vannak zárva? Gyerekkorom óta ismerősek ezek a zsibbasztó megnyilvánulások. Ám milyen érdekes, mégsem rögzült úgy ez a nap a nemzet emlékezetében, hogy a népköztársaság vagy a szovjet típusú, alkotmánynak becézett tákolmány ünnepe.
Egyedül az új kenyér, az élet tisztelete maradt meg a rendszerváltás előtti időkből, amikor visszatértünk a nemzeti ünnep egyházi és állami jellegét hangsúlyozó normalitáshoz. De ne gondoljuk, hogy ebbe a progresszív globalistává vedlett valamikori komcsik és szellemi utódaik belenyugodtak.
A minap egy általam ismeretlen cég kutatásának kérdőívébe botlottam. A kutatás hangzatos célja annak megvilágítása volt, hogy miként viszonyul manapság a társadalom a nemzeti ünnepekhez, különös tekintettel augusztus 20-ára. Az eredményt még nem láttam sehol leírva, de a kérdéssor alapján borítékolni tudnám a végkövetkeztetéseket. Pedig mindenre talál válaszlehetőséget egy nemzeti konzervatív kitöltő is, mégis az az ember érzése, hogy az egész manipuláció.
A mit ünneplünk kérdésre például még véletlenül sem lehet behúzni az államalapítás opciót, az úgy szerepel, Magyarország születésnapja.
Ám akkor vág mellbe igazán a kiszámított demagógia, amikor hosszan kell morfondírozni azon, szabad-e ilyen súlyos nehézségek között tűzijátékra pocsékolni a pénzt, és vagyunk-e olyan jó emberek, hogy ilyen körülmények között még véletlenül sem megyünk a helyszínre. Természetesen, ha olyan megátalkodottak vagyunk, választhatjuk azt a választ is, hogy a rakpartról nézzük a cirkuszt kenyér helyett, és még a tévénkkel is rögzítjük. De mindent összevetve látatlanban ki merem jelenteni, hogy az előre megírt végeredmény szerint a többséget egyáltalán nem érdekli majd a szakrális jelleg, nem ragadja magával a közösség megtartó ereje, nem oldódik fel az összetartozás csodálatos élményében, hanem csupán zabálós, iszogatós bulinak tartja az egészet. Aminek az újbaloldali bornírt ostobaság láttatni akarja.
Mert minden támadás a programok ellen, minden kísérlet az ünnep jelentőségének csökkentésére a nemzeti identitás gyöngítésére törekszik.
Szent István ráadásul úgy köti össze a kereszténységet és a nemzettudatot, ahogy az az Európai Egyesült Államok híveinek a legjobban fáj. Szent királlyá lesz, miután a keresztény Európában létrehoz egy elpusztíthatatlan nemzetállamot. Vagyis egyszerre meríthet erőt évezredes példamutatásából mind a nemzeti, mind a vallási identitás. A multikulturális politikai korrektség ideológusainak két legfőbb ellensége és célpontja. Ez hát a probléma a nemzeti ünneppel, az összes programmal, élükön a tűzijátékkal. Mindazok, akik komolyan veszik, de még azok is, akik elutasítják, különös jelentőséget tulajdonítanak neki, és lássuk be, nem véletlenül.
Mint azt már említettem, felmerült államalapító Szent István királyunkra emlékezve az is, hogy nem igazán nemzeti ez az ünnep, mert azzal, hogy „összekeveri” a vallásos és a világi elemeket, nem összeköti, hanem megosztja a nemzetet. És ezt a szemet csípő idiótaságot képesek önmagukat tudósnak tartó emberek is hosszasan taglalni. Mintha nem a libernyákok tanítanának bennünket úton-útfélen arra, hogy tisztelni kell a másságot, hogy el kell fogadni a miénktől eltérő kultúrát és szokásokat. Nos, tessék, itt az alkalom. Lehet gyakorolni, kedves elvtársak! Tessék elfogadni, hogy a magyar nemzetállamot egy szentté avatott király alapította, ti is annak a nemzetnek vagytok a tagjai, amely megfogyva bár, de törve nem él e hazán, igenis van tehát mit ünnepelni közösen augusztus huszadikán. Még akkor is, ha ezen túl aztán semmiben nem értünk egyet az égvilágon. Szögezzük le egyszer és mindenkorra: nem az osztja meg a nemzetet, aki ragaszkodik keresztény gyökereihez, évezredes örökségéhez, nemzedékeken át megőrzött hagyományaihoz, hanem az, aki mindezt megtagadja. Nem az rekeszti ki a másikat a nemzetből, aki büszkén vállalja nemzeti identitását, mondjuk ki bátran: magyarságát, hanem az, aki szerint ez magyarkodás, aki szerint nincs is mire büszkének lenni, és egyébként is véletlenül születtünk ide, pár száz kilométerrel odább már németek lennénk vagy ki tudja, micsoda.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy mi várjuk őket vissza. Hiszen itt fenekednek, itt készülődnek a nemzeteket sutba vágó, a szülőföldet birodalmi tartománnyá tevő, az anyanyelvet lesajnáló Európai Egyesült Államok hívei.
Van világos választás mindenki számára. Szent István ezeréves öröksége vagy egy újabb – eleve pusztulásra ítélt – birodalmi kísérlet. Soha nem volt még akkora szükség a nemzet egységére, a nemzeti összefogásra, mint most.
Soha nem látott globalista erők mozdultak meg ugyanis az eltiprásunk, a felszámolásunk érdekében. Senkit nem ment majd föl a jó szándék, amivel kerülte a konfliktust a globalistákkal, a nemzet sorsa iránti felelősség alól. Nem szabad bedőlni a félreértett egyenlőségre alapozó ígéreteiknek. Aki nem tesz mindennap valamit a magyar nemzet megmaradásáért, az szándékaitól függetlenül a haza ellenségeinek oldalára sodródik. Ezen pedig nem megsértődni, hanem elgondolkodni kell. Például augusztus huszadikán, ünneplés közben.
