időjárás 25°C Huba 2022. augusztus 19.
logo
A konfliktust az fogja eldönteni, hogy melyik értelmezés kerekedik majd a másik fölé

Narratívák az orosz–ukrán háborúról

Lóránt Károly
2022.08.05. 09:00 2022.08.05. 14:56
Narratívák az orosz–ukrán háborúról

Az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban, különösen annak okait és céljait tekintve, számos teória létezik, ezek azonban két fő narratíva köré csoportosíthatók. Az egyik szerint a történet 2022. február 24-ével kezdődik, amikor Oroszország minden ok nélkül megtámadta a független, demokratikus Ukrajnát; a másik elbeszélés 1990–91-gyel kezdődik, a Gorbacsovnak tett ígéretekből indít, vagyis abból, hogy az Egyesült Államok és Németország megígérte, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, a NATO egy centit sem fog keletre terjeszkedni.

Az első alternatíva a háború okát elsősorban Putyin jellemére vezeti vissza, aki Nagy Péter cárnak képzeli magát és vissza akarja állítani annak birodalmát, de legalábbis a volt Szovjetuniót. A Washington Post rögtön a támadás napján deklarálta, hogy ami történik, olyan, mint amikor Hitler a második világháború előtt feldarabolta Csehszlovákiát. A hitleri hasonlat a nyugati fősodratú médiában azóta is rendszeresen feltűnik, például Hillary Clinton hasonló tartalmú kijelentéseiben ugyancsak a Washington Post hasábjain. A The Guardian az eseményekre választ keresve egy cikkében Putyin elmeállapotát elemzi, amelynek az a címet adta, hogy Őrült vagy gazember (Mad or bad). A cikk különböző szakértők véleményét ismerteti, akik Putyint zavart és kiszámíthatatlan ellenfélként jellemzik és Ukrajna megtámadását egyetlen, valószínűleg őrült ember szeszélyének minősítik. David Owen volt amerikai külügyminiszter szerint Putyin agresszív viselkedése az anabolikus szteroidok szedésének következménye lehet. A Foreign Policy nevű tekintélyes amerikai hírportál Ukrajna megtámadását a gyermek Putyin jelleméig vezeti vissza, aki egy patkányt kergetett, amely a sarokba szorítva rátámadt. Putyin ebből az esetből azt a tanulságot vonta le, hogy soha nincs visszavonulás, a végsőkig kell harcolni. Ezekből a történetekből a fősodratú médiában azt a következtetést vonják le, hogy Putyinnal nem lehet egyezkedni, Putyin nem fog megállni Ukrajna határainál, épp ezért a végsőkig (az utolsó ukránig, a végső győzelemig) támogatni kell az ukránokat. Ezt a narratívát azok képviselik, akiket jobb híján háttérhatalomnak vagy mélyállamnak hívunk, akikhez érthető történelmi okokból csatlakoztak a balti államok és Lengyelország, s kevésbé érthető okokból Finnország és Svédország.

A másik narratíva, amely főként az alternatív (közösségi) médiában jelenik meg, a történetet korábban kezdi, sőt geopolitikai kontextusba helyezi. Ennek támogatói a politikai skála jobb és baloldalán egyaránt megtalálhatók, ők azok, akiket a háttérhatalom médiája szélsőjobbként és szélsőbalként aposztrofál. Így a második narratíva kettős. Az egyiket, az amerikai imperializmust, a NATO terjeszkedését mindig is elítélő baloldali amerikai értelmiség, a másikat az izolacionizmusra hajló, vagy legalábbis békeszeretőbb Amerikában gondolkodó amerikai politikusok képviselik, általában a konzervatív párt békeszárnyához kapcsolódva. Ennek tipikus képviselője Henry Kissinger. Valaki feltehetné a kérdést, hogy ebben az ügyben hol van az európai baloldali értelmiség és hol vannak a konzervatív politikusok? A válasz az, hogy Európa nincs sehol, legfeljebb Orbán Viktort lehetne felmutatni, aki az uniós 27-ek közül egyedül áll ki a béke, illetve a háború tárgyalásos befejezése mellett.

Kezdjük talán az amerikai baloldallal, itt is Bernie Sanders demokrata szenátorral, aki miután elítéli Oroszország ukrajnai agresszió­ját, emlékeztet arra, hogy az amerikai kormány törvénytelenül már egy tucat országban megdöntött neki nem tetsző kormányokat. Lehet, hogy Putyin hazug és demagóg – mondja Sanders –, de hogy az Egyesült Államok nem fogadja el a befolyási övezetek elvét, az tiszta képmutatás, hiszen az elmúlt kétszáz évben a Monroe-elv alapján Amerika rendszeresen beavatkozott olyan országokban, amelyek állítólagos érdekeit veszélyeztethetik.

A másik emblematikus baloldali személy Noam Chomsky, aki egy vele készült interjúban a Gorbacsovnak 1990–91-ben tett ígértektől a háború kitöréséig kíséri nyomon az eseményeket, és rámutat, hogy a kötelezettségvállalást Bush elnök (az első) be is tartotta, az őt 1992-ben követő Bill Clinton azonban már nem. Eleinte ugyan megpróbálta, de az 1996-os elnökválasztás során a NATO-bővítés kampánytéma lett és Clintonnak szüksége volt az amerikai lengyelek szavazataira is, akik egyértelműen a NATO keleti bővítése mellett foglaltak állást. A következő elnök, George W. Bush 2008-ban már Ukrajnát és Grúziát is meghívta a NATO-ba. Ezt Franciaország és Németország megvétózta ugyan, de amerikai nyomásra a tagság lehetősége mégis nyitva maradt. Ekkor majdnem minden magas rangú amerikai diplomata, aki valamennyire ismerte a helyzetet, beleértve a CIA jelenlegi vezetőjét, William J. Burnst is, ismét arra figyelmeztetett, hogy ez rendkívül vakmerő és veszélyes lépés, ez Oroszország vörös vonala, geostratégiai aggodalmaik középpontja.

Konzervatív oldalról ki lehet emelni Henry Kissingert és John Mearsheimert. Kissingert nem kell bemutatni, szerepe a vietnami háború befejezésében és a Kínával való kibékülésben közismert. Ami a NATO–orosz konfliktust illeti, talán elég tőle egy rövid idézet, amit 2014-ben, még a Krím orosz elfoglalása előtt mondott: „A Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna nem egy külföldi ország. Az orosz történelem a Kijevi Russzal kezdődött és az orosz vallás is onnan terjedt el. Ukrajna Oroszország része volt századokon át, és történelmük azelőtt is összefonódott. Az orosz szabadságharc legfontosabb csatái, kezdve az 1709. évi poltavai csatától, ukrán földön zajlottak.” 

John Mearsheimer politológus, a nemzetközi kapcsolatokban a realista (kooperációra épülő) iskola követője gyakran tart előadásokat a Nyugat és Oroszország kapcsolatáról. Véleménye szerint az ukrajnai válság kialakulásáért az Egyesült Államok a fő felelős, még akkor is, ha Putyin indította el a háborút. Amerika megszállottan igyekezett Ukrajnát bevonni a NATO-ba és nyugati bástyává tenni Oroszország határán. Moszkva nem abban érdekelt, hogy Ukrajna Oroszország része legyen, hanem abban, hogy Ukrajna ne váljon a nyugati agresszió ugródeszkájává Oroszország felé. Előadásaiban Mearsheimer gyakran visszatér ahhoz a gondolatához, hogy a Nyugat nem ismeri és le is nézi Oroszországot, nem tartja egyenrangú tárgyaló félnek.
A két narratívát és propagálóit összehasonlítva arra a következtetésre juthatunk, hogy az első változat, amely a konfrontációt erősíti, a háttérhatalom, vagy másképp a mélyállam narratívája és végső soron annak hatalma kiterjesztését szolgálja. Ezzel szemben áll a baloldali és konzervatív ellenzék, amelyek ugyan eltérő nézőpontból kiindulva, de nagyon hasonlóan ítélik meg a helyzetet és a békés megoldás lehetőségét keresik.

A háború és béke kérdését tehát az fogja eldönteni, hogy melyik narratíva kerekedik majd a másik fölé. Egyelőre a háború áll nyerésre.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Borítókép: Az Ukrán Állami Katasztrófaelhárító Szolgálat tűzoltói dolgoznak egy orosz tüzérségi támadásban megrongálódott olajtartálynál a dél-ukrajnai Mikolajivban (Fotó: MTI/AP/Kosztyiantin Liberov)

Háború Ukrajnában

Nem az éhező országokba szállítják az ukrán gabonát

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.