„Képzelt ellenséggel harcoló”, „gyűlöletpolitikába kapaszkodó”, valamint „a régmúlt kihívásait elengedni nem tudó” – ilyen és ezekhez hasonló beszámolók születtek, példának okáért a magyar miniszterelnök idei tusnádfürdői beszédét követően is a világsajtóban, miután Orbán Viktor többek között kifejtette, a migráció jelentette társadalmi és kulturális kihívások a jelenlegi háborús válság ellenére egyáltalán nem múltak el, sőt felerősödtek. 

Mint mondta: „A migráció kettéválasztotta Európát. Azt is mondhatnám, hogy a Nyugat kettévált. Egyik fele egy olyan világ, ahol európai és Európán kívüli népek élnek együtt. Ezek az országok többé nem nemzetek. Ezek az országok nem mások, mint népek konglomerátumai. […] Ugyan most kevesebb szó van a migrációról, de higgyék el, hogy semmi sem változott.”

Hogy ezek a nyugati és egyben fősodratú közbeszédben gyakorta használt Orbán-ellenes jelzők mennyire nincsenek még csak köszönőviszonyban sem a valósággal, hűen érzékelteti, hogy a többek között a toleranciakultúra, valamint a bevándorláspártiság fellegváraként emlegetett Svédországban éppen a „migránskérdés” képezi a kampányhajrá legégetőbb elemét. Ugyanis a Göteborgi Egyetem SOM kutatóközpontjának legfrissebb felmérése szerint a szeptember 11-i parlamenti választások kapcsán a választók még a háborús és az energetikai válság ellenére is a migráció­val összefüggésben lévő közbiztonsági kérdések megoldását tartja a legfontosabb napirendi témának.

Amennyiben valaki kétkedéssel fogadná az idézett egyetemi kutatóközpont felmérésének valóságtartalmát, annak egyfelől érdemes megtekintenie a svéd kormány bűnelkövetéssel kapcsolatos éves statisztikai adatbázisát. 

A számadatok szerint kontinensünkön Svédországban a legmagasabb a lőfegyveres halálesetek aránya: egymillió svéd lakosra négy olyan haláleset jut, amelyet lőfegyver okozott (európai összevetésben ez a szám mind­össze 1,6), míg a halálesettel végződő fegyveres konfliktusok elkövetőinek 85 százaléka vagy külföldön született, vagy migrá­ciós hátterű. Mi több, a svéd rendőrség statisztikái szerint a probléma generációkon átívelő: a több mint nyolcezer becsült és a hatóságok által nyomon követett szervezett bűnözői hátterű személyek 15 százaléka még csak el sem érte a felnőttkort.

Mi több, a helyzet már annyira súlyos, hogy a bevándorlásellenességgel aligha vádolható jelenlegi szociáldemokrata miniszterelnök, Magdalena Andersson is néhány hónappal ezelőtt kénytelen volt arról beszélni a közbiztonsági válság kapcsán, hogy „Svédországban túl messzire ment a szegregáció, mostanra már párhuzamos társadalmak alakultak ki. Ugyanabban az országban élünk, de teljesen eltérő valóságokban.”

Adódik a kérdés: a hét évvel ezelőtt kicsúcsosodó migrációs válság óta, az említett, évről évre romló statisztikák ellenére mindez miért csak most került politikai értelemben a felszínre?

A válasz két irányból is megközelíthető. Mint az Nyugat-Európa bevándorláspárti országainak döntő többségében tapasztalható, az alapvetően baloldali színezetű kormányok potenciálisan választói tartalékot láttak és látnak mind a mai napig a tömeges bevándorlás jelenségében. Ez pedig az ominózus északi ország esetében sincs másképpen. 

A vasárnapi választásokra jogosult szavazóból 1,2 millió nem Svédországban született, ráadásul – újfent alátámasztva a magyar miniszterelnök szavait – négy évvel ezelőtt ez a szám 200 ezerrel kevesebb volt. Magyarán, a baloldal tudatos választói bázisát duzzasztó migrációs politikája, mindenféle válság ellenére jelenleg is, a legnagyobb fordulatszámon pörög.

Ugyanakkor a kérdést egy másik szemszögből is érdemes megvizsgálni, mégpedig a változó társadalmi klíma okán felkapaszkodó bevándorlásellenes erők megfékezését célzó stratégiák irányából. Emlékezetes, amikor évekkel ezelőtt Stockholmot is elérte a tömeges és erőszakos bevándorlási hullám, a Svéd Demokraták nevű patrióta párt komoly politikai térnyerésre tett szert. 

Azonban a jelenleg is kormányzó szociáldemokraták, valamint a Zöldek inkább egy kisebbségi kormányalakításba kezdtek a többi szövetséges párttal, semmint hogy bármilyen együttműködést tanúsítsanak a bevándorlásellenes erőkkel, ezáltal kizárva őket a politikai napirend alakításából. 

Most azonban, hogy a felmérések szerint a Svéd Demokraták immár a második legnépszerűbb pártnak számítanak az északi országban, a kifejezetten bevándorláspárti, valamint a mérsékelt pártok is kénytelenek a „nem létező” („no-go”) zónák kérdésével foglalkozni. Mindez pedig egészen kézzelfogható módon érzékelhető, elég csak szem­ügyre venni akár a centrumpártok szlogenjeit. „Rakjuk rendbe Svédországot” – hangoztatja a Centrum Párt, míg a Keresztény Demokrata Párt is azt ígéri, „készen állunk egy biztonságosabb Svédország létrehozására”.

A jelenlegi pártversenyt tekintve hiba lenne azt feltételezni, hogy az egyébként mély szociáldemokrata gyökerekkel rendelkező Svédországban most vasárnap hatalmas politikai fordulat következik be. Azonban az imént tárgyaltak fényében egyvalami könnyedén be­látható: Orbán Viktor évekkel ezelőtti és mostani politikai lényeglátása, kifejezetten a társadalmunkat érintő válságokkal összefüggésben – mindenféle nyugati kritika ellenére – továbbra is megkerülhetetlen eleme az európai politikának.

A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Borítókép: Magdalena Andersson szociáldemokrata miniszterelnök és Ebba Busch, a Kereszténydemokraták vezetője a kormányfőjelöltek televíziós vitaműsorában a TV4 kereskedelmi csatorna stúdiójában, a svédországi Eskilstunában 2022. szeptember 8-án. Svédországban szeptember 11-én tartanak parlamenti választásokat (Fotó: MTI/EPA/TT Hírügynökség/Christine Olsson)