Putyin és az atomgomb

A magyar átlagember ellenben úgy véli, hogy Ukrajna fegyverrel való támogatása a háború meghosszabbodásához, szélsőséges esetben nukleáris eszközök bevetéséhez vezethet, és a magyarok lakta Kárpátalja is orosz támadásoknak lehet kitéve, ahogy az Lemberg és Zsitomir esetében már megtörtént. Lengyelországot a magyarok közül sokan azzal vádolják (de legalábbis óriási megdöbbenést vált ki belőlük), hogy – bár nem ő küldi a legtöbb fegyvert Ukrajnába, hanem az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – azok közé az országok közé tartozik, amelyek elkötelezettek Oroszország meggyengítésében, sőt térdre kényszerítésében, és ez Putyinból akár végzetes reakciót is kiválthat.

Az a benyomásom, hogy ezt az ellentmondást nem lehet feloldani addig, amíg a háború tart. De nézzük meg, hogyan fest mindez Lengyelország szempontjából!

Lengyelország viszonya az egykori Rusz-Ruténiához (jelenleg Ukrajna és Belarusz) érzelmi szempontból egészen más, mint Magyarországé, ezek a területek ugyanis Lengyelországgal és Litvániával több évszázadon át egy államot alkottak. Ezek a területek (Ukrajna, Belarusz és a mai Oroszország délnyugati része) több mint négyszáz éven át (1331–1795), amíg létezett ez a három nemzet alkotta állam, a moszkvai Oroszországétól eltérő, Litvániával és az etnikailag hasonló, szláv Lengyelországgal együtt más történelmet írtak, ennek következtében pedig az ott élő népesség Lengyelország segítségével összekapcsolódott a Nyugat kultúrájával, és eltávolodott az Ázsiából származó orosz turanizmustól. Ezért komoly tévedésben van Putyin elnök, amikor azt állítja, hogy Ukrajna és Belarusz – és egyáltalán azok a területek – etnikai és kulturális szempontból olyan szorosan kötődnek Oroszországhoz, hogy esetükben ugyanarról a nemzetről van szó.

Ez a több mint 450 évig tartó közös hazában létezés a fokozatos, egyre szorosabb kapcsolódás korszaka volt a három nemzet történetében: a lengyelekében, a litvánokéban, akik 1387-ben átvették Lengyelországtól a nyugati kereszténységet (ebben része volt Hedvig lengyel királynőnek, a magyar Nagy Lajos leányának (1384–1399), és az oroszokéban (ruténekében), akik viszont jórészt megmaradtak a pravoszláv hitnél a kijevi patriarchátus vezetése alatt.

Ezt a fokozatos közeledést nyomon követhetjük három alapvető uniós szerződés, a krevai unió (1385), a horodlói unió (1514) és a lublini unió (1569) alapján. A lublini unió határozatai 1795-ig voltak érvényesek, vagyis amíg létezett a Két Nemzet Köztársasága, egyúttal a három nemzet állama. Egyre erőteljesebb folyamata volt ez a három ország és a három nemzet eggyé válásának, ami a közös történelem és kultúra mellett a Moszkva elleni háborúkat, valamint a közös királyt jelentette (beleértve a rutén Michał Wiśniowieckit is). A litván és rutén bojárokat befogadták a lengyel címeres nemesek, akikkel aztán a lublini unió határozata értelmében egyenlő jogokat kaptak. A lengyel papság ugyancsak unióban egyesült a rutén pravoszlávokkal, amelyből létrejött a pravoszláv liturgiára támaszkodó, de a római pápa alá tartozó görög katolikus egyház (breszt-litovszki szinódus, 1596).

A három nemzet egyesülésében szerepet játszottak a vegyes házasságok, a ritkán lakott rutén területek (Dzikie Pola) kevert népességgel, lengyelekkel, litvánokkal és ruténokkal történt benépesítése, valamint a fokozatos, egyre erőteljesebb nyelvi közeledés és keveredés.

Minden oroszok cárja

Ez az állapot tulajdonképpen változások nélkül fennmaradt Lengyelország felosztásáig (1772–1795), vagyis több mint négy és fél évszázadon át. A Moszkvai Nagyfejedelemség Oroszországának – amely kívül esett a Litván Rusz (Ruténia) területén, ráadásul 240 éven át tatár–török uralom alatt, aztán pedig mint cárság, valamint orosz birodalom létezett – semmilyen befolyása nem volt a Lengyelország és Litvánia területén élő orosz-rutén, vagyis a mai ukrán és belarusz népességre. Csupán ismétlődő próbálkozások voltak arra, hogy Oroszországhoz területeket csatoljanak (háborúskodással), vagyis hogy az Orosz Birodalom kiterjessze uralmát nyugat felé a Balti-tengerig, délnyugatra pedig a Fekete-tengerig úgy, ahogyan keleten és délen tette, jelentős területeket gyarmatosítva Észak-Ázsiában a Csendes-óceánig, Közép-Ázsiában Afganisztánig és a Kaukázusban a XV. és XX. század közötti időben.

A moszkvai cárok magukat „minden oroszok cárjának” is nevezték, a moszkvai patriar­chátus pedig nyomást gyakorolt, hogy hozzá csatolják a pravoszláv (kijevi) Ruténiát, nem ismerve el a köztársaság területén lévő független kijevi patriarchátust, még kevésbé a görög katolikus egyházat. Csak a felosztás (1772–1795) után – amikor a köztársaság keleti területeit Oroszországhoz csatolták – vált lehetővé, hogy a hatalom közvetlenül nyomást gyakoroljon a helyi lakosságra. Ez a népesség délen nagyjából a XVII. századtól az ottani területek elnevezését vette át. A belaruszok nemzeti tudata (területileg összekapcsolva a valódi Litvániával) majd csak a XIX. században kezdett ébredezni.

Ilyen volt Lengyelország, Litvánia, Belarusz és Ukrajna közös történelme.

Ukrajna és Litvánia (illetve Belarusz) Oroszországhoz csatolása akkor következett be, amikor a Két Nemzet Köztársasága 123 évre eltűnt Európa térképéről, vagyis négyszer rövidebb ideig éltek orosz fennhatóság alatt, mint a Lengyelországhoz tartozás időszaka. Ennyi is elég volt azonban, hogy ezek a népek a kemény orosz propaganda és az orosz nyelv kötelező használata következtében elkezdjenek egymástól távolodni, az I. világháború után pedig saját, független állam létrehozására törekedjenek. Nem fogadták el Józef Pilsudski oroszellenes föderális koncepcióját. Ekkor jött létre a független Litvánia (1918), amelyből kiszakították az ellengyelesedett vilniusi (wilnói) körzetet, és Lengyelországhoz csatolták azt (1921–1922), voltak próbálkozások a Fehérorosz Népköztársaság (1918), valamint a független Ukrán Népköztársaság létrehozására is, amely a Lengyelországgal közös határainak a megvédéséért harcolt (1918–1919).

Szovjet-Oroszország a lengyel–bolsevik háború és a rigai béke (1921) után mind a belarusz, mind pedig az ukrán népet leigázta. Folytatódott az eloroszosításuk, 1931–1932-ben pedig következett az úgynevezett holodomor, vagyis a nagy éhhalál, amelyet Ukrajnában népirtásnak neveznek, mivel a kényszerkollektivizáció és a beszolgáltatások miatt 3,5–5 millió ember halt éhhalált Ukrajnában.

A volhíniai vérengzés emlékezete

Ami azonban véglegesen szembeállította a lengyeleket és az ukránokat, az a volhíniai–kis-lengyelországi vérengzés volt. Lengyelország második világháborús megszállása után (1939) az akkori kelet-lengyelországi területek a Szovjetunió uralma alá kerültek, és Belaruszhoz, valamint az Ukrán Köztársasághoz csatolták azokat. 1941-ben, amikor a hitleri Németország megtámadta a Szovjet­uniót, ezek a területek – Belarusszal és Ukrajnával együtt – német megszállás alá kerültek. 1942-ben az ukrán soviniszták partizánharcot indítottak a szovjetek ellen. A banderisták – akik szervezetüket vezetőjükről, Sztepan Banderáról nevezték el – még a németek oltalma alatt, a szovjet hadsereg Ukrajnába való bevonulása előtt úgy határoztak, hogy „megtisztítják” az ukrán földet a nemzeti kisebbségektől. Brutális atrocitásokat, tömeg­gyilkosságokat követtek el Nyugat-Ukrajna főleg lengyel lakossága sérelmére, egész falvakat és kisvárosokat likvidáltak Volhínia és Kis-Lengyelország területén. Becslések szerint 1942–43-ban mintegy 100-120 ezer lengyelt gyilkoltak meg nemre és korra való tekintet nélkül. De az ukrán vérengzések valójában már korábban, 1941–42-ben megkezdődtek, amikor a németek ukrán segédlettel 250 ezer zsidót semmisítettek meg. Ennek a vérengzésnek a feldolgozása jelenti a legkomolyabb nézeteltérést a lengyel és az ukrán történészek között.

Lengyelország jelenleg igyekszik háttérbe szorítani a volhíniai és kis-lengyelországi vérontás ügyét, valamint az ukrán parlament által 2017-ben jóváhagyott, a kisebbségi anyanyelvgyakorlást erősen korlátozó oktatási törvényt, és inkább a több évszázados lengyel–ukrán történelmi testvériséget hangsúlyozza, miként Litvánia és Belarusz esetében is. Mindennek az az oka, hogy nem lehet az egész ukrán nemzetet felelőssé tenni a sovinizmus bűneiért. Jóllehet a banderizmusnak jelenleg is vannak hívei, sőt pártja is van, a Szvoboda (Szabadság), amelyet még 1991-ben alapítottak Lembergben.

A lengyel vezetés jól tudja, hogy a szomszédos országokkal közös oroszellenes frontot kell létrehozni, mivel – ahogyan ­Zbigniew Brzezinski fogalmazott – „Oroszországnak Ukrajna nélkül van esélye a demokráciára, viszont Ukrajnával világbirodalommá válik”. Lech Kaczynski miniszterelnök ezért nem jelent meg a népirtás 65. évfordulóján rendezett megemlékezésen (jóllehet a miniszterelnöki hivatal finanszírozta az ünnepséget), a szejm és Komorowski elnök pedig nem fogadta el azt a határozatot, miszerint a banderista vérengzés népirtás volt. Hasonló a helyzet ma is: a lengyel állam mind fegyverekkel, mind humanitárius segítségnyújtással feltétel nélkül segíti Ukrajnát az Oroszország elleni háborúban, eddig közel négymillió háborús menekültet fogadott be az országba. A lengyelek barátságban akarnak élni az ukránokkal – számítva az ukrán viszonzásra, viszont határozottan elhatárolódnak a ukrán sovinizmustól.

Érzelmi és gazdasági motívumok

Ezek azok az okok, amelyek megkülönböztetik Lengyelországot Magyarországtól az orosz–ukrán háború kérdésében, vagyis a lengyelek érzelmi alapú történelmi, stratégiai oroszellenes motivációi, szemben Orbán Viktor kormányának a magyar érdekeket szem előtt tartó politikájával, amelyet ráadásul nem befolyásolnak olyan erősen az oroszoktól elszenvedett sérelmek sem. Téved azonban a világ, ha a magyar politikát oroszbarátnak tartja! Ez nem más, csupán okos, óvatos realizmus, amely nem engedi, hogy a már egész Európában érezhető energiahiány és infláció Magyarországot is tönkretegye. A magyar politika ugyanakkor humanitárius, jóindulatú Ukrajna irányába. Jól mutatja ezt, hogy Magyarország mennyi ukrán menekültet fogadott igaz és áldozatos vendégszeretettel.

Mi, lengyelek emlékszünk rá, és mi tudjuk a legjobban, hogy milyen hatalmas terhet vett magára Magyarország a második világháború elején, 1939-ben, amikor Lengyelország német–szovjet megszállása után mintegy 100-120 ezer lengyel menekültet fogadott be, lakhatást, ellátást, valamint munkát és tanulási lehetőséget biztosítva nekik. Ukrajnából az elmúlt hónapokban már nyolcszor ennyi menekült érkezett Magyarországra, és kapott hasonló ellátást. Ezt tudniuk kell a lengyeleknek, bármennyire is az ukrán állam elsősorban fegyvereket követel a magyar kormánytól, és Brüsszel is csak azt várja el a magyaroktól, hogy vessék alá magukat az unió abszurd jogállamisági követelményeinek.

Nem fogunk eltávolodni egymástól

Úgy vélem, hogy országaink eltérő álláspontja az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban nem tudja megbontani az örök lengyel–magyar barátságot, bármennyire is ezt szeretnék látni a visegrádi négyek egymással való meghasonlását remélő és elősegítő erők. Euró­pa jövője szempontjából sokkal fontosabb közös küzdelmünk azzal a balliberális ideológiával, amely szerint be kellene fogadnunk az etnikai, kulturális és vallási szempontból idegeneket, és akceptálnunk kellene a gender­ideo­lógia vadhajtásait. Ez az, ami nem engedi, hogy eltávolodjunk egymástól.

A szerző Magyarországon élő lengyel író és költő

Borítókép: Lengyel, magyar – két jó barát (Fotó: Wikipedia)