időjárás 5°C Vilma 2022. december 5.
logo
CSENDES ÓRÁK – Manapság is fontos a szomszéd népek beszédének, írásának, kultúrájának ismerete

Nyelvében él a magyar

Szentesi Zöldi László
2022.11.09. 05:40
Nyelvében él a magyar

Az ember saját korának foglya, erre gondolok, amikor sorra veszem magamban, hogyan is állok a nyelvekkel. Az én történetem a tipikus, ötvenkét éves magyarországi polgár története: beszélek magyarul, angolul és egy kicsit oroszul. Ebben a mondatban benne is van a nemzedékem nyelvi rákfenéje, az, hogy amit nagyon kellett, nem intézményi segítséggel, csak magánszorgalommal sajátíthattuk el (mert angolul bizony nem az iskolában tanultunk meg). Oroszul persze oktattak minket, de minek, még a legjobb tanulók is elégségesek voltak, legalábbis az én osztályaimban. 

Ideológiai megfelelésre és céltalan mesedélutánokra emlékszem a hajdani oroszórákról, értelmes, hasznos ismeretek helyett. Nem csoda, hogy az óra eleji létszámjelentésen kívül ma sem tud senki semmit, pedig a legtöbben nyolc évig is tanultunk oroszul.

Ezzel nagyjából véget is ért az idegen nyelvi kalandozásunk. Tudom, hogy megfelelő belső elszántsággal bármit elérhettünk volna, csak hát a helyzet mégiscsak az, hogy a nyolcvanas években nem utazhattunk, nem ismertünk külföldieket, nem léteztek jó nyelvtanulási módszerek. Így aztán a legfogékonyabb ­éveink elszálltak, később pedig elsodort minket a munka és a család, nem tanultunk meg egzotikus, de még közhasználatú nyelveket sem.

Aztán az ember könyvet ír, én például Rózsa Sándorról, és elhűlve tapasztalom, hogy a régi világban nem akadt ennyi ürügy a saját felmentésünkre. Mert a szegedi betyárvezér például – a perirat szerint – a magyar mellett németül és szerbül is beszélt. Ennek a ténynek annyiban van jelentősége, hogy egyébként Rózsa Sándor analfabéta volt, pusztán nőtt fel, csikósnak és tolvajnak állt, tehát a háromnyelvűség luxusát nem a nyelvkönyvek gondos tanulmányozásából merítette. 

Felesége, Bodó Katalin egyszerű cselédlány, mégis magas szinten beszélt németül, mi több, az abszolutista időszakban rendezett perében olyan nyelvi biztonsággal védte magát, hogy a jelen lévő újságírónak is feltűnt. Vagy vegyünk egy képzeletbeli mezőberényi magyar kocsislegényt, ha járogatott a település német és tót részén, máris három nyelven értekezhetett másokkal. A villányi sváb fuvarosnak sem kellett segítség, ha mondjuk Nagyszebenben útbaigazítást kért.

Jeles irodalmárok – seregnyi más alkotó mellett gondolok például Petőfire – négy-öt nyelven beszéltek, írtak, fordítottak. Bánffy Miklós Erdélyi történetében pedig azt olvassuk, hogy az erdélyi nagybirtokos, aki úgyszintén féltucatnyi nyelven értekezett, fent, az esztenán románul beszélt a magyarul nem tudó pásztoraival, persze jóval Trianon előtt. A Ludovikán a német, angol, francia mellett a szomszédainkra is figyelmet fordítottak: a „tót és oláh” nyelv tudását 1921-ben azzal indokolták, hogy „ezen nyelvekre a szolgálatban és a legénységgel, illetőleg lakossággal való érintkezésben lesz szüksége” a hallgatónak. 

Egy szó, mint száz, nyelvet tudni, beszélni valaha a mindennapok része volt, nem pedig úri huncutság. Jobbágy, paraszt, polgár és úr egyaránt meg tudott szólalni Nyugaton és Keleten. Deák Ferenc és Jókai Mór nem tolmáccsal beszélgetett az uralkodóval, hazánk nemzetiségi vidékein sokan beszéltek a másik nyelvén, a német, a francia, olykor az angol művelt társaságban magától értetődött.

Újságíróként sokszor tapasztaltam, hogy a nemzetiségi együttélés miatt a szomszéd országokban sokkal könnyebben kommunikálnak, mint nálunk. Vegyük a Balkánt: Szerbiában, Boszniában, Koszovóban tulajdonképpen a legtöbben többnyelvűek. Albánokkal például szerencsés esetben akár öt nyelven is eldiskurálhatunk, bármilyen meglepő, anyanyelvükön kívül sokat beszélnek szerbül (nem ajánlatos azért így csevegni velük), angolul, németül, olaszul. Ugyanez a helyzet a német vendégmunkásnak szegődött mai idősekkel vagy az angolul remekül beszélő fiatalokkal a volt Jugoszlávia más részein. 

Tulajdonképpen boldogul az ember, de csak akkor, ha tényleg köze van más nyelvekhez, kultúrákhoz, ha nem légüres térben nőtt fel, és nem azt hallotta gyerekkorától kezdve, hogy minek megismerni másokat, inkább gubózzunk be, abból nem lesz baj.

Hogy másokhoz és magunkhoz képest mennyit felejtettünk, jól bizonyítja, hogy Magyarországon sokan azért nem tudták, tudják átvenni a diplomájukat, mert nem tették le a középfokú nyelvvizsgát. 

Amit régen a cseléd és a csikóslegény is könnyűszerrel teljesített, ha az életkörülményei úgy alakultak, mára megoldhatatlan feladat. Ugyanilyen zavaró, hogy a szomszéd országokhoz, népekhez fűződő nyelvi kapcsolatokban csak a kisebbségi magyarságra számíthatunk, itthon alig tud valaki szlovákul, románul, szerb-horvátul. Trianonnal nemcsak magyar honfitársainkat, de a kulturális, nyelvi együttélést is elveszítettük. 

Emlékszem, egyszer Kiss Gy. Csaba mondta nekem, hogy közép-európaiságunkhoz tulajdonképpen hozzátartozik a szomszédok nyelvének, kultúrájának ismerete. Teljesen igaza van, magam is keserűen tapasztaltam, hogy szlovákokkal, csehekkel, lengyelekkel, szerbekkel, horvátokkal angolul beszélgetni nemhogy furcsa, de szürreális is. 

Az angol nyelvi logika, a megszólalás menete, egyáltalán annak a beszédnek, írásnak a keretei ugyanis nemigen illeszkednek a térségbeli logikához, közös élményanyagunkhoz. Ha jobban tetszik, angolul csakis hézagosan, a teljesség kizárásával közvetíthetünk egymásnak érzéseket, gondolatokat Közép-Európában. Ennél még a német is jobban összefűzött bennünket, kár, hogy mára elillant a régióból.

Igazság szerint meg kellene szólalnunk egymás nyelvén, nem pedig etnikai, történelmi eredők ürügyén dacoskodni, hiszen a másikat, de önmagunkat is szellemi nyitottsággal közelíthetjük meg a legteljesebben. 

Márpedig a románul, szlovákul, szerb-horvátul beszélő magyar polgár jobban benne van a történelemben, jobban teljesíti vállalt küldetését, ha eredetiben olvas Caragialét, képes önállóan megrendelni a vacsoráját Zsolnán, jegyet vásárolni belgrádi focimeccsen. Ugyanígy a szomszédságban sem szabad szakítani a magyar nyelvvel és kultúrával, már csak azért sem, mert állampolgáraik jelentős részének nem a többségi nyelv az anyanyelve, és hazájuk egy része ezer évig a Magyar Királysághoz tartozott.

Most, hogy a fiam remekül beszél angolul, felvetődött, milyen nyelven volna még érdemes tanulnia? Igazság szerint nem tudom a választ, tulajdonképpen mindegy, csak haladjon tovább. Franciául, németül, spanyolul jó tudni, hasznát veszi majd sokszor, ha előrejut a tanulmányokban. 

Ugyanilyen fontos volna a szomszéd országokban is megszólalnia, eszembe jutnak kemény pillanatok különféle ukrán, szlovák, román falvakban és városokban, amikor jó lett volna gördülékenyen kommunikálni. 

Ha pedig a jövőre gondolunk, bármennyire is különösnek tűnik, arabul, mandarinul, törökül beszélni ma már nem luxus, hanem szellemi befektetés. Hosszasan sorolhatnám a különféle érveket, a lényeg mégis az, hogy nem lehetünk egynyelvű ország, mert hátrányba kerülünk, az elszigeteltség pedig a hagyományainkhoz sem méltó.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI /Balogh Zoltán)

Ionesco nyugdíjba vonul

Ionesco már évtizedekkel ezelőtt megmondta, hogy a szürreális megszűnt létezni, mert a szürreális lett a reális.

 

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.