November 5-én volt éppen három esztendeje, hogy megalakult a Karácsony Gergely vezette Fővárosi Közgyűlés. Fekete nap ez Magyarország politikatörténetében. Azóta sem érti több millió választópolgár, a magyar emberek többsége, hogyan alakulhatott ki Budapesten egy olyan szubkultúra, amelynek az a politikai teljesítmény, amit Karácsony 2019-ig felmutatott különféle pozíciókban, és ez elég volt ahhoz, hogy rábízza a nemzet fővárosának vezetését. Ráadásul a helyzet három év alatt sokat romlott, a főpolgármester nem szándékosan, mégis módszeresen amortizálta maradék népszerűségét is. Gyurcsány Ferenccel versenyez a legelutasítottabb politikus címéért. Már az őt támogató balliberális pártok sem benne látják feltétlenül a folytatást 2024-ben. Az már a kis magyar politikai pornográfia abszurd megnyilvánulása, hogy ez nem zárja ki függetlenként történő elindulását. És higgye el mindenki – kormány és ellenzéki oldalon egyaránt –, nagyon sokat kell dolgozni azért, hogy a nagyvárosi dekadencia magányos tömegei még véletlenül se válasszák meg újra ezt a szerencsétlen flótást.
Adós a politológia és a szociológia tudománya is annak az átfogó kutatásnak a következtetéseivel, hogy egy ennyire tehetségtelen, képességek nélküli, bármilyen politikai szerepvállalásra teljességgel alkalmatlan figurát milyen társadalmi folyamatok dobnak föl olyan magasra, ahonnan a választópolgárok százezrei várják a reményt életük jobbá tételére, de vágyaik beteljesülésének totális kilátástalanságát szavazás közben már nem veszik észre. Ne feledjük, Karácsony neve kétszer is szóba került miniszterelnök-jelöltként, volt már Zugló polgármestere, de a legszélesebb körű legitimitását főpolgármesterként szerezte, amikor több mint háromszázötvenezer ember rá adta a voksát. Sovány vigasz, hogy közülük sokan megbánták már feltehetően meggondolatlan cselekedetüket. Ha nem is tudományos alapon, de megélt tapasztalatok alapján el tudjuk azért képzelni, mi röpíti az üres lufit a szemünk előtt cikázva.
Már a rendszerváltozás idején bevett gyakorlat volt a posztkommunisták körében, hogy kihasználva beágyazottságukat a felsőoktatás befolyásos berkeibe, egyengették az általuk kiválasztott, ideológiai szempontból megfelelőnek ítélt feltörekvő ifjoncok tudományos karrierjét. Ha belépsz az MSZP-be, szép öcsém, akkor segítünk ledoktorálni, s ha eljön az idő, kapsz valami fontos beosztást. Feltehetően így indult Karácsony politikai karrierje is, legfeljebb tőle már nem kértek párttagkönyvet, csak szolgálatot.
Ez magyarázatot ad arra, miért nem kellett megfelelnie a doktori iskola felvételi követelményeinek, hogyan haladhatott előre a tudományos életben, mint kés a vajban nyelvtudás nélkül, hogyan taníthatott az egyetemen megfelelő végzettség nélkül. De ami a legfontosabb, rávilágít, milyen kapcsolatok útján kerülhetett 2002-ben, a balliberális hatalomátvétel idején a miniszterelnöki hivatal koordinációs államtitkárságára politikai tanácsadóként. Ne zavarjon senkit az LMP-s, párbeszédes kacskaringó botcsinálta politikusunk életében. Végül mindig a Gyurcsány vezette globalista álbaloldal keblén találta magát, onnan kapta új és újabb megbízásait. A Városháza döntési mechanizmusait ismerők körében nyílt titok, hogy most is Gyurcsány Ferenc a tényleges főpolgármester, beépített emberei hozzájárulása nélkül Karácsony egy lépést sem tud tenni semmilyen ügyben.
A hazai balliberálisok pedig két eszközt vetnek be harminc éve a választópolgárok félrevezetésére. Az egyik ezek közül annak a típusú irigységnek a felszítása, amely még a Kádár-korban hatolt a zsigereinkig kitörölhetetlenül, és a mai napig ott rombol a politikailag legaktívabb generációk tudatában.
Ez a sosem volt társadalmi egyenlőségre hivatkozva belénk égette a végtelenül ostoba kérdést: miért megy a másiknak mégis jobban, ha egyenlőek vagyunk? És erre nem az a válasz, hogy azért, mert többet tanult, szorgalmasabb, netán tehetségesebb, hanem az, biztosan lop. (Innen ered az az ellenzéki narratíva, hogy a Fidesz szétlopta az országot.) Erre épül az irigységnek az irigyeltben kialakuló formája, amely állandó panaszkodásra, az elért sikerek letagadására és önmagunk örök vesztesként történő felmutatására serkent bennünket.
