Ha nemcsak Himnusza és Szózata volna a nemzetnek, de jelképes szövegeink között mondjuk drámája is lenne… (És hát miért ne játszhatnánk el ezzel az ötlettel? A színházi előadás eredetileg éppen olyan szakrális esemény volt, mint a zsoltárok éneklése.) Szóval, ha lenne nemzeti drámánk, s nekem módom volna javasolni egyet a hatalmas választékból, mindenképpen Madách Tragédiáját ajánlanám.
Madách-emlékév van. Csakúgy, mint Petőfi, Madách is kétszáz esztendeje született, és persze ugyanebben az évben készült el a Himnusz végleges változata. Stefan Zweig azt állította, léteznek a történelemben amolyan „csillagórák”, sorsszerű pillanatok, amikor valahogy összesűrűsödnek az események, amikor fordulatot vesz az idő, amikor más irányba indul el a végzet, mint amerre korábban haladt. Ha a magyar kultúra történetének vannak csillagórái, az 1823-as év bizonyosan ezek közé tartozik. Petőfi életműve, Madách Tragédiája és Kölcsey Himnusza olyan egysége a magyar szellemtörténetnek, amelyben mindaz megjelenik, amit a mélységről és a magasságról, a hagyományról és a korszerűségről, a nemzetről és az egyetemességről gondolunk. A két költemény, a Himnusz és Az ember tragédiája egyszerre, egymást kiegészítve fogalmazza meg mindazt, amit önmagunkkal azonosnak tudunk.
Miközben a Himnusz a magyarság sorstörténetét dolgozza föl, a Tragédia az emberiség históriáját mutatja meg.
Kölcsey egyáltalán nem foglalkozik Európával, még a velünk élő népekre sem vet pillantást, Madách viszont tudatosan kerüli a nemzeti jelenetet. Pedig akárhol, akármelyik színben elhelyezhetett volna legalább egy szerény utalást a magyarságra. De véletlenül sem teszi. Az egyetlen szereplő, akinek van köze hazánkhoz, Rudolf császár, kinek magyar koronájáról azonban szó sem esik. Hőseink, harcaink, nekibuzdulásaink és kudarcaink nem bukkannak föl a Tragédiában.
Amaz Urunk büntető és kegyelmező hatalmából származtatja történelmünk fordulatait, emez a maga korának tudományosságát képviseli, s a pozitivista történelemkép mellett még olyan partikuláris összefüggések is megjelennek benne, mint mondjuk a közgazdaságtan aktuális tételei, Linné rendszerelmélete, Lamarck evolúciós nézetei vagy akár a politikai demagógia.
Miközben a Himnusz a közösség fohásza, a feltétlen bizalom zsoltára, a Tragédia az egyén létküzdelmét meséli el, a kételyt és őrlődést, a magányosság érzését, s a felcsillanó remények nyomába eredő fantáziák délibábjainak széthullását.
Miközben a Himnusz az örök isteni törvények előtt hajt fejet, a Tragédia a lázadás lehetősége körül forog. Egyik az isteni jóságba és bölcsességbe vetett őszinte hit imája, másik a hiábavaló ellenszegülés története, a végtelen igazsággal való szembenállás belső ellentmondásának drámája.
Míg a Himnusz méltóságteljes pátosszal hömpölyög, a Tragédiában humor és bánat, lelkesedés és csüggedés váltogatja egymást. Míg a Himnuszt a jókedv és a bőség uralja, addig a Tragédiában Éva szépsége hajtja új és új csatákra Ádámot. (Hagyományosan e három fogalmat társítják a Gráciákhoz. Euphroszüné, az Öröm a jókedv, Thaleia, a Virágzó a bőség, Aglaia, azaz a Ragyogó pedig a szépség nemtője.)
A két vers bár szinte mindenben szemben áll egymással, mégis megdöbbentő harmóniával simul össze. Úgy illeszkedik egyik a másikba, mintha éppen egymásnak csinálnának helyet ott, ahol űrt hagynak valaminek. A Himnusz isten áldását kéri a magyarságra, a Tragédia viszont azt is megmutatja, miképpen győz le minden önhitt dacot, minden kevély célt érni akarást, s miképpen lesz úrrá kétely, kishitűség és reménytelenség fölött az isteni áldás: „Anyának érzem, óh, Ádám, magam”.
A két mű egyszerre mutatja meg, hogy a magyar kultúra nemcsak magyar, nemcsak keresztény, nemcsak bűnbánat, s nemcsak reménnyel telt hit, de egyúttal része az antik világba nyúló európai hagyománynak, része a science rasion nagy szellemi megújulásának, büszke lázadás, olyan világ keresése, „hol a lélek magában nagy lehet”.
A szerző a Magyar Nemzet kultúra rovatának vezetője
Borítókép: Madách Imre (Fotó: Picasa)
