Míg a Himnusz méltóságteljes pátosszal hömpölyög, a Tragédiában humor és bánat, lelkesedés és csüggedés váltogatja egymást. Míg a Himnuszt a jókedv és a bőség uralja, addig a Tragédiában Éva szépsége hajtja új és új csatákra Ádámot. (Hagyományosan e három fogalmat társítják a Gráciákhoz. Euphroszüné, az Öröm a jókedv, Thaleia, a Virágzó a bőség, Aglaia, azaz a Ragyogó pedig a szépség nemtője.)

A két vers bár szinte mindenben szemben áll egymással, mégis megdöbbentő harmóniával simul össze. Úgy illeszkedik egyik a másikba, mintha éppen egymásnak csinálnának helyet ott, ahol űrt hagynak valaminek. A Himnusz isten áldását kéri a magyarságra, a Tragédia viszont azt is megmutatja, miképpen győz le minden önhitt dacot, minden kevély célt érni akarást, s miképpen lesz úrrá kétely, kishitűség és reménytelenség fölött az isteni áldás: „Anyának érzem, óh, Ádám, magam”.

A két mű egyszerre mutatja meg, hogy a magyar kultúra nemcsak magyar, nemcsak keresztény, nemcsak bűnbánat, s nemcsak reménnyel telt hit, de egyúttal része az antik világba nyúló európai hagyománynak, része a science rasion nagy szellemi megújulásának, büszke lázadás, olyan világ keresése, „hol a lélek magában nagy lehet”.

A szerző a Magyar Nemzet kultúra rovatának vezetője

Borítókép: Madách Imre (Fotó: Picasa)