Megtiltja a történelmi Magyarországot ábrázoló zászlók, molinók, drapériák bevitelét nemzetközi mérkőzésekre a Magyar Labdarúgó-szövetség. Természetesen indokot – vagy inkább: ürügyet – is találtak e kedves döntésükhöz. Azt írták: „nemzetközi színtéren, kiemelten a válogatott mérkőzéseken az UEFA és a FIFA ellenőre értelmezheti úgy, hogy ezek a jelképek politikai üzenetet hordoznak, provokatív szándékkal. A politikai üzenetek megjelenítése az UEFA és a FIFA szabályai szerint tiltott, ezért ilyen esetekben az alkalmazott szabályzatok alapján megbüntethetik az MLSZ-t.”

„Értelmezhetik úgy”, illetve „megbüntethetik”. Ez a része igaz. Ha úgy tartja úri kedvük, belecsimpaszkodhatnak a történelmi térképeink­be, ráfoghatják, hogy az politika, és megbüntethetnek minket. Ám az elmúlt évek tapasztalata, hogy e gittegyleteknek nincs szükségük térképre, sőt semmilyen valós „bűnre” ahhoz, hogy zárt kapus meccsekkel sújtsanak minket. Bárki bármikor feljelent minket – ők kapásból büntetnek. Ehhez elég, ha néhányan hátat fordítanak, fütyülnek az ellenfél himnuszakor, bedobnak a pályára pár műanyag poharat vagy tiltakozni merészelnek a fekete felsőbbrendűséget hirdető térdeplés és a szexuális perverziókat éltető LMBTQ-propaganda ellen. S noha utóbbiak valóban politikai hergelések, így semmi keresnivalójuk sportpályákon, ezek ­miatt mégsem büntetnek. Tudjuk, mert megszenvedtük: velünk úgy bánnak a nemzetközi fociszövetségek, mint a lábtörlővel. Közben a mi sérelmünkre elkövetett Himnusz-kifütyülések, dobálózások, szivárványzászlós provokációk és egyebek mindig megtorlatlanok maradnak.

Azonban tegyük most ezeket egy picit zárójelbe. Hiszen az UEFA és a FIFA (még) nem büntetett meg minket történelmi magyarországos zászlók miatt. Pedig alkalma lett volna rá, tudniillik minden meccsünkön sok ilyen van. Éppen ezért jó okunk van azt feltételezni, hogy ha eddig nem szálltak ránk, talán a jövőben sem fognak. De legalábbis: miért húzzuk be fülünket-farkunkat? És ezzel el is érkeztünk a kulcskérdéshez: hogy lehet ennyire gyáva, szőnyeg alatt közlekedő, a magyarok nemzeti büszkeségére érzéketlen a saját fociszövetségünk? Még meg sem dorgáltak minket, máris lobogtatják a fehér zászlót. Ha már legalább egyszer becsülettel végigharcoltak volna egy ilyen jogi eljárást, amelynek a végén zárt kapus büntetést kapunk nagy-magyarországos zászlókért, az talán enyhítő körülmény lehetne Csányi Sándorék megalkuvó viselkedésére. Ám ismétlem: emiatt nem jött büntetés.

Ha jött volna, az igazságtalan és jogtalan lenne, amely ellen az MLSZ-nek a végsőkig harcolnia kell. Más országok szurkolói is lengetnek olyan, nem hivatalos, történelmi zászlókat, amelyek az ő önbecsülésüket erősítik, de esetleg másokét sérthetik. (Természetesen nem diktatúrák jelképeiről beszélek.)

Légmentes buborékban nem lehet élni. Ám a mi esetünkben még csak nem is erről van szó: hiszen ha itt valakinek oka és joga van megsértődni, azok mi vagyunk. Minket daraboltak föl hentesbárddal, a mi történelmi városainkat, magyar közösségeinket vágták le rólunk, minket löktek siralomházba százhárom esztendeje. A nagy-magyarországos térképek, sálak erre a feldolgozhatatlan fájdalomra, máig tartó szenvedésre emlékeztetnek minket. S egyúttal arra is: a magyar nemzet egységes és oszthatatlan, húzgálják bárhogyan is a határainkat Nyugaton.

Tavaly novemberben, Dzsudzsák Balázs búcsúmérkőzésén Orbán Viktor egy történelmi magyarországos sálban szurkolt, aztán abban szelfizett. Most akkor mi lesz? Ezentúl a miniszterelnököt is kitiltja majd a magyar stadio­nokból az MLSZ? Hát mi folyik itt? Ahogy látom-hallom, a magyar szurkolók többségének nemcsak a FIFA-ból és az UEFA-ból van mélységesen elege, hanem az MLSZ-ből is. Torkig vagyunk az álságos, a normális szurkolást is üldöző dörgedelmeikből. Abból, hogy rendre érdemi ellenállás nélkül meghajolnak a legigazságtalanabb nemzetközi büntetések előtt, nem állnak ki értünk, szurkolókért. Pedig szurkolók nélkül nincs foci.

Emlékszem, amikor az egyik arcátlan UEFA- vagy FIFA-büntetés után Csányi Sándor azt magyarázta a tévében, hogy jogos büntetést kaptunk, megérdemeltük. Még ha a büntetés jogos is lett volna (nem volt az), ilyet ő nem mondhat. Egy MLSZ-elnöknek a magyar foci ügyvédjeként kellene viselkednie, nem pedig ügyészként vádbeszédet tartania. Neki az (lenne) a dolga, azért kapta a stallumot, hogy a végsőkig (vagy még azon is túl) védje az érdekeinket, foggal-körömmel küzdjön a büntetések eltörléséért, enyhítéséért. És fordított esetben, mikor minket fütyülnek, dobálnak, akkor hangosan fölháborodjon, kérje ki magának, tegyen bejelentést.

Az angol szövetség pedig följelentett minket, s persze zárt kapu lett a vége. Nem emlékszem, hogy az MLSZ, esetleg személyesen Csányi Sándor tiltakozott vagy följelentést tett volna, amikor a francia szurkolók poharakkal dobálták Gulácsi Pétert, Angliában és másutt kifütyülték a himnuszunkat, vagy amikor egy pályára rohanó „német” szurkoló szivárványos ronggyal provokálta a mieinket. Volt még sok egyéb is, de azokat most inkább hagyjuk. Hol volt az MLSZ, amikor minket gyaláztak? Miért nem hallottuk a határozott tiltakozásukat? Miért nincs hír a feljelentéseik­ről, kiállásukról? Nem ezért tartjuk őket?

Nem lehet, nem szabad örökös rettegésben élni. Hogy jaj, ezt ne mondjuk, azt ne csináljuk, amazt ne viseljük, nehogy esetleg bajt hozzunk a fejünkre, megbántsuk azoknak az állítólagos érzékenységét, akik jelenleg is a magyarok történelmi földjein élnek, a mi véreinket üldözik. Nem, ebben soha többé nem szabad meghunyászkodnunk! Amúgy a mi érzékenységünkkel mi a helyzet? Azzal ki foglalkozik? Minket döngöltek a földbe, s mi maradjunk folyton csöndben? Immár százhárom esztendeje? S még meddig? Ideje kimászni a küszöb alól, két lábra állni!

A Kárpát-medence a hazánk, a történelmi Magyarország-térkép hozzánk tartozik, ha úgy tetszik, a nemzeti identitásunk része, elidegeníthetetlen jogunk azt használni, amikor és ahol szeretnénk. Persze Bukarestben nem célszerű lobogtatni: esetleg valaki zokon veszi a történelmi emlékeztetőt. Hogy az utódállamok kiradíroznák ezer év történelmét, s nem lelkesednek a régi térképekért, az talán érthető. (Bár ez sem mindig van így. Legutóbb például a szlovák miniszterelnök egész viccesen kezelte Orbán Viktor sálügyét: adott neki egy szlovákot. Lám, így is lehet hozzáállni: humorral.) De hogy egy magyar sportszövetség akarja kicsavarni a kezünkből a zászlóinkat, sáljainkat, az bicskanyitogató!

Láthatjuk, sok magyarba annyira beette magát a folytonos rettegés, meghunyászkodás, hogy képtelen emelt fővel közlekedni. A levegővételért is bocsánatot kér. Kovács László volt MSZP-vezér fogalmazta meg ezeknek a magyaroknak a credóját: „Merjünk kicsik lenni!” S ők bizony mertek, azóta is mernek. Sosem álltak ki külhoni testvéreinkért. 2004. december 5-én hátba szúrták a teljes magyarságot. Mostanában már szlovák és román pártok mellett kampányolnak a magyarok helyett, és azt üzenik a mieinknek: merjetek büszke szlovákok lenni!

Én viszont azt üzenem mindenkinek, aki ért magyarul: merjetek büszke magyarok lenni! Csak azért is lobogjanak azok a nagy-magyarországos zászlók!

Borítókép: Illusztráció. Kvasznai Árpád hűtőmágnese (Fotó: MTI/Kallos Bea)