A kultúra megtartó erejének — és a magyar kultúrát megtartók erejének — egyik legismertebb példájaként Faludy György recski rabtársai kívülről megtanulták a költő verseit a barakkban. Ma már szerencsére egyikünk sem kényszerül ilyen körülmények közé. De aki élt már huzamosabb ideig a magyar diaszpóra valamely közösségében, szem- és fültanúja lehetett annak, milyen sokra tartják, ha magyar szót vagy zenét hallhatnak, ha valaki elhozta nekik Határ Győzőt, a Kurtág házaspárt vagy a Kistehén zenekart egy-egy estre. Ez még világvárosokban sem mindennapos esemény, az ilyen alkalmak valóságos ünnepek olyanoknak, akik évek, évtizedek óta nem a szülőföldjükön élnek, s nemcsak a sarki boltossal vagy kollégáikkal nem beszélhetnek magyarul, de akár a házastársukkal vagy magyar iskolába soha nem járt gyerekeikkel sem. Ne feledkezzünk meg január 22-én, a magyar kultúra napján se róluk, se pedig kultúránk nagyköveteiről — köztük a Liszt-intézetek hálózatáról —, valamint az önkéntes szervezőkről sem!
Csak a Kárpát-medencén túl magyarok százezrei élnek, ha pedig a magyar kötődésűeket is számoljuk, milliós nagyságrendről beszélünk. (Az Egyesült Államokban egymillióan tartják magukat magyar származásúnak.) Találkoztam olyan 1956-os emigránssal, aki változatlanul hibátlan magyarsággal szólalt meg. De számos példáját láttam a nyelvvesztés különböző fokainak, az anyanyelv megkopott ismeretének is. Amikor a beszélő fogalmazásán tükörfordításban süt át a számára már elsődleges idegen nyelv szókincse, mondatszerkezete, amikor már akadozik a beszéd(értés). („Amerikás” magyar az itteni kifőzdében: — Főzeléket kérek! — Milyen feltéttel? — Feltétel? Nincs feltétel!) Egyhuzamban leghosszabban csak hét évig éltem távol Magyarországtól, de amikor visszatértem, megfigyeltem, hogy a pesti szleng változott, így például a csilli-villi vagy a habzsi-dőzsi divatszavakkal bővült.
A nyelvvesztés fájdalmas dolog, az anyanyelvé pedig főleg az lehet. Egyszer javítottam ki '56-os amerikai magyar egy fordulatát — és utoljára. Látszott rajta, hogy nagyon megbántódott. Az 1956 után Svájcba települt Kristóf Ágota írónő — Kristóf Attila, a Magyar Nemzet egykori legendás publicistájának nővére — vallotta: „Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak a szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi súlyosabb. Ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.” Óragyárban dolgozott, idegenek között. Nem volt internet, anyanyelvi olvasni- és hallgatnivalóval.
Ültem angliai magyar autójában, aki másfél órát utazott, hogy hallja Határ Győzőt. Láttam Amerikában olyan verseskötetet, amelyet olyan becsben tartottak, mintha legalábbis rokon írta volna. A Szív folyóirat egy greenwichi éjjeliszekrényből előhúzott példányait, amelyeket úgy nyújtottak át, mint valami talált kincset. (És abban a hiszemben, hogy Magyarországon még kommunizmus van. 1990 nyarát írtuk.) Nemrég megtudtam, Kaczor Feri, a lakodalmas zenész Melbourne-ben lépett fel, ottani magyarok meghívására. Hozzájuk, 15 ezer kilométer távolságra történetesen ő vitte el az anyaországi magyar szót. Egy valaha Jordániában dolgozó magyar futballedzőhöz pedig mi ketten egy kollégámmal. Már nagyon unta, hogy tolmács nélkül senkivel nem ért szót, s mikor hallotta, hogy arra járunk, ismeretlenül is találkozót kért. A „kulturális élményhez”, amit nyújtottunk, szinte megszólalnunk sem kellett, elég volt a fülünket nyitva tartanunk. Az edző így kedvére sztorizgathatott, magyarul…
A szerző a Magyar Nemzet külpolitikai rovatának főmunkatársa
Borítókép: A Liszt Intézet Londonban (Forrás: Facebook/Liszt Intézet London)
