Ültem angliai magyar autójában, aki másfél órát utazott, hogy hallja Határ Győzőt. Láttam Amerikában olyan verseskötetet, amelyet olyan becsben tartottak, mintha legalábbis rokon írta volna. A Szív folyóirat egy greenwichi éjjeliszekrényből előhúzott példányait, amelyeket úgy nyújtottak át, mint valami talált kincset. (És abban a hiszemben, hogy Magyarországon még kommunizmus van. 1990 nyarát írtuk.) Nemrég megtudtam, Kaczor Feri, a lakodalmas zenész Melbourne-ben lépett fel, ottani magyarok meghívására. Hozzájuk, 15 ezer kilométer távolságra történetesen ő vitte el az anyaországi magyar szót. Egy valaha Jordániában dolgozó magyar futballedzőhöz pedig mi ketten egy kollégámmal. Már nagyon unta, hogy tolmács nélkül senkivel nem ért szót, s mikor hallotta, hogy arra járunk, ismeretlenül is találkozót kért. A „kulturális élményhez”, amit nyújtottunk, szinte megszólalnunk sem kellett, elég volt a fülünket nyitva tartanunk. Az edző így kedvére sztorizgathatott, magyarul…
A szerző a Magyar Nemzet külpolitikai rovatának főmunkatársa
Borítókép: A Liszt Intézet Londonban (Forrás: Facebook/Liszt Intézet London)





























Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!