Mintegy négy évtizede, a román nacionálkommunista diktatúrában élő, alkotó, helytálló Sütő András egy televíziós beszélgetésben Bethlen Gábor kapcsán határozta meg azt az egy szálat, amelyre saját életműve felfűzhető: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”. Előtte majd négy évtizeddel egy másik nagy magyar író, Márai Sándor, mielőtt végleg elhagyni kényszerült hazáját, ezt írta naplójába: „egy nemzet akkor cselekszik történelmien, ha megmarad”. A Himnusz születésének 200. évfordulóján a szatmárcsekei református templomban elmondott ünnepi beszédében Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy „a szabadság itt hordozott véres zászlói alatt elhullott legjobbjaink élete árán váltottuk meg a túléléshez való jogot, és kaptuk jutalmul a megmaradást”. És hozzátette: „legnagyobb küzdelmeinket valójában mindig azért vívtuk, hogy azok maradhassunk, akik vagyunk”.
Lelki, szellemi, kulturális, sőt fizikai megmaradásunk kérdése már lassan ötszáz éve, de különösen a XVIII. század végén megjelent „herderi jóslat” óta a nemzeti gondolkodás középpontjában áll. A híres német író, történetfilozófus „statisztikai” következtetése a magyar nép/nyelv fokozatos eltűnéséről több zseniális magyar költőt, írót ihletett meg a reformkorban. Ismerjük Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty ide vonatkozó komor próféciáit („Romlásnak indult hajdan erős magyar!”; „És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép”; „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl”). Ismerjük az osztrák császár és az orosz cár hadserege által 1849 nyarán egyesült erővel elsöpört magyar szabadságharc után Tompa Mihály keserű sorait is: „… pusztulunk veszünk, /Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!” Majd Trianon előtt néhány évvel megjelent Ady jóslata: „Hát Népét Hadúr is szétszórja […] S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”
A százhárom évvel ezelőtti ország- és nemzetcsonkoló diktátum már a sokadik demográfiai katasztrófát jelentette, drasztikus veszteséget és törést okozva a magyar népességfejlődésben.
És mégis, joggal írta Trianon után hat évvel gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter: „A magyar a katasztrófák nemzete, s hogy ennek ellenére mégis életben maradt, ez főképpen megújhodási képességének volt köszönhető”. Kortársa, Ravasz László református püspök arra figyelmeztette eleinket: „Megújhodásunk útja: a magyarság legyen erkölcsi jelentés, hogy nemzeti lehessen”. Nem volt igazuk? Dehogynem. Másfelől igaza volt Fülep Lajos zengővárkonyi református lelkésznek, európai jelentőségű tudósnak is, amikor 1929-ben A magyarság pusztulása című cikksorozatában arra figyelmeztetett, hogy a tragikus népességfogyás fő oka a népbetegségként terjedő egyke, az egygyerekes család önző életideálja. Leszögezte: „A nemzet létének alapja nem a föld, ipar, kereskedelem, nem a jó törvények, jó közoktatás, hadsereg, hanem – a család. A nemzet létében fontos és nélkülözhetetlen a többi is mind, de a család a fundamentum, melyre minden épül. Ott válik meg, lesznek-e a nemzetnek polgárai, földművesei, katonái – és milyenek lesznek.”
