Mintegy négy évtizede, a román nacionálkommunista diktatúrában élő, alkotó, helytálló Sütő András egy televíziós beszélgetésben Bethlen Gábor kapcsán határozta meg azt az egy szálat, amelyre saját életműve felfűzhető: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”. Előtte majd négy évtizeddel egy másik nagy magyar író, Márai Sándor, mielőtt végleg elhagyni kényszerült hazáját, ezt írta naplójába: „egy nemzet akkor cselekszik történelmien, ha megmarad”. A Himnusz születésének 200. évfordulóján a szatmárcsekei református templomban elmondott ünnepi beszédében Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy „a szabadság itt hordozott véres zászlói alatt elhullott ­legjobbjaink élete árán váltottuk meg a túléléshez való jogot, és kaptuk jutalmul a megmaradást”. És hozzátette: „legnagyobb küzdelmeinket valójában mindig azért vívtuk, hogy azok maradhassunk, akik vagyunk”.

Lelki, szellemi, kulturális, sőt fizikai megmaradásunk kérdése már lassan ötszáz éve, de különösen a XVIII. század végén megjelent „herderi jóslat” óta a nemzeti gondolkodás középpontjában áll. A híres német író, történetfilozófus „statisztikai” következtetése a magyar nép/nyelv fokozatos eltűnéséről több zseniális magyar költőt, írót ihletett meg a reformkorban. Ismerjük Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty ide vonatkozó komor próféciáit („Romlásnak indult hajdan erős magyar!”; „És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép”; „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl”). Ismerjük az osztrák császár és az orosz cár hadserege által 1849 nyarán egyesült erővel elsöpört magyar szabadságharc után Tompa Mihály keserű sorait is: „… pusztulunk veszünk, /Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!” Majd Trianon előtt néhány évvel megjelent Ady jóslata: „Hát Népét Hadúr is szétszórja […] S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”

És mégis, joggal írta Trianon után hat évvel gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter: „A magyar a katasztrófák nemzete, s hogy ennek ellenére mégis életben maradt, ez főképpen megújhodási képességének volt köszönhető”. Kortársa, Ravasz László református püspök arra figyelmeztette eleinket: „Megújhodásunk útja: a magyarság legyen erkölcsi jelentés, hogy nemzeti lehessen”. Nem volt igazuk? Dehogynem. Másfelől igaza volt Fülep Lajos zengővárkonyi református lelkésznek, európai jelentőségű tudósnak is, amikor 1929-ben A magyarság pusztulása című cikksorozatában arra figyelmeztetett, hogy a tragikus népességfogyás fő oka a népbetegségként terjedő egyke, az egygyerekes család önző életideálja. Leszögezte: „A nemzet létének alapja nem a föld, ipar, kereskedelem, nem a jó törvények, jó közoktatás, hadsereg, hanem – a család. A nemzet létében fontos és nélkülözhetetlen a többi is mind, de a család a fundamentum, melyre minden épül. Ott válik meg, lesznek-e a nemzetnek polgárai, földművesei, katonái – és milyenek lesznek.”

Közismert, hogy Magyarországon 1981 óta minden évben kevesebb gyermek születik, mint ahány honfitársunk meghal, emiatt négy évtized alatt egymillióval csökkent hazánk lélekszáma. A nemzeti, kereszténydemokrata kormány ezért jövőképe, egyben gazdaság- és társadalompolitikája középpontjába a népességfogyás megállítását célzó családpolitikát állította. Orbán Viktor már hosszú évek óta következetesen hangoztatja, hogy közép- és hosszú távon semmi sem fontosabb, mint a demográfia. Ennek jegyében hirdette meg 2017 májusában a II. Budapesti Demográfiai Fórumon a népesedési fordulatot, amelynek fő célja, hogy 2030-ra 2,1-re emelkedjen a teljes termékenységi arányszám, vagyis minden magyar nő legalább két gyermeket szüljön (és neveljen föl) élete folyamán.

Éppen ezért kedvező, hogy az elmúlt évtizedben jelentősen nőtt a házasodási és a gyermekvállalási kedv is Magyarországon. Jó hír – mint Fűrész Tünde, a KINCS elnöke a magyar népesség testi és lelki egészségi állapotát felmérő Hungarostudy 2021 vizsgálat eredményeit bemutató konferencián kiemelte –, hogy a fia­talok még mindig kettőnél több gyereket szeretnének, a magyarok a házasságot a legideálisabb együttélési formának tekintik, a pozitív szülésélmény pedig hozzájárul a további gyerekek vállalásához. A KSH Népességtudományi Kutatóintézet által 2018-ban indított kutatás legfrissebb eredményei szerint a gyermekek kétharmada volt tervezett a megkérdezett családokban, s a gyermekes anyák 62 százaléka vállalna második gyermeket három éven belül.

Bár közhely, de igaz, hogy a gyermekvállalás a legszemélyesebb, egyben legfontosabb közügy. Már Kölcsey megírta, hogy aki háznépet táplál, az a haza gyermekeinek egy részét táplálja, a közös hazának tart hű polgárokat. Ezért kell sokat beszélni a család, a gyerekek fontosságáról, s még többet tenni értük, mert megmaradásunk fundamentuma a család.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Unsplash)