Azt mondja Bencsik András barátom a Sajtóklub minapi felvételén, hogy szerinte a magyar emberek többsége az oroszoknak drukkol ebben a háborúban. Elgondolkodtam ezen a kijelentésen. Hogyan? Abban az országban, amelyiknek a szabadságát éppen az oroszok tiporták le többször is a történelem folyamán, az oroszokkal szimpatizálni? 1849, 1945, 1956, a több évtizedes szovjet megszállás, a meggyalázott és kirabolt ország, a megerőszakolt nők tízezrei, a kommunizmus negyven éve után lehetséges ez?
Én úgy nőttem fel, hogy otthon az orosz, még inkább a ruszki, nagyapáméknak a muszka a legfőbb szitokszavaknak számítottak. Nem volt semmi, a szovjet-orosz létezésnek egyetlen halvány szelete sem, amelyről szimpátiával vagy megértéssel beszéltek volna a családban. Persze már kamaszkorunkban rongyosra olvastuk Dosztojevszkij vagy Tolsztoj könyveit, esetleg Muszorgszkij Egy kiállítás képei zenéjére (különösen az Emerson, Lake and Palmer feldolgozásában), de ezek a művek mintha egy másik világban, egy másik Oroszországban születtek volna, amelyiknek semmi köze nem volt a létező Szovjetunió orosz valóságához. Így gondolkodott az egyszerű emberek többsége akkor, kivéve persze a párttagokat, a besúgókat, a rendszer haszonélvezőit.
Hogyan lettünk – ha lettünk – oroszbarátokká, egyáltalán valóban azok vagyunk-e? Nincsenek halálpontos felmérések a kezemben, de az biztos, hogy a magyar emberek többsége Ukrajnát – nem az ukrán népet – nem tartja baráti országként számon, s ennek nem a mostani háború az oka.
A háború csak felerősítette az ukrán állam minden gyengeségét, aljasságát, pimaszságát.
Ukrajna – különösen a keleti országrészben élő magyaroknak – nem is a senki földje volt az elmúlt évtizedekben, sokkal inkább Mordor, a sötétség birodalma. Európa legkorruptabb országa, ahol minden és mindenki megvehető volt jó pénzért, ahol kiskirályok uralkodtak, ahol a maffia volt a törvény, a kábítószer-kereskedelem, a prostitúció hazája. S ha mindez nem lett volna elég, ott voltak a kárpátaljai magyarok, akiket félelemben tartott az ukrán politika, akiknek legszívesebben még az emlékét is eltüntették volna, akiket elnyomtak, megaláztak, akiknek a nyelvét is el akarták venni. Láttuk a Majdan „forradalmát”, háttérben Victoria Nuland amerikai külügyérrel, aki somolyogva cipeli a milliárdokkal megtömött bőröndöt. Láttuk, hogyan árusítja ki az ukrán politikai vezetés dollárbarát része az országot, láttunk mindent. Miért kellett volna, miért kellene ezt az ukrán államot szeretnünk?