idezojelek

A gondolkodó magányossága

A háború megmutatta, hogy az európai vezetőknek nem a saját országuk érdeke az első.

Cikk kép: undefined

Azt mondja Bencsik András barátom a Sajtóklub minapi felvételén, hogy szerinte a magyar emberek többsége az oroszoknak drukkol ebben a háborúban. Elgondolkodtam ezen a kijelentésen. Hogyan? Abban az országban, amelyiknek a szabadságát éppen az oroszok tiporták le többször is a történelem folyamán, az oroszokkal szimpatizálni? 1849, 1945, 1956, a több évtizedes szovjet megszállás, a meggyalázott és kirabolt ország, a megerőszakolt nők tízezrei, a kommunizmus negyven éve után lehetséges ez?

Én úgy nőttem fel, hogy otthon az orosz, még inkább a ruszki, nagyapáméknak a muszka a legfőbb szitokszavaknak számítottak. Nem volt semmi, a szovjet-orosz létezésnek egyetlen halvány szelete sem, amelyről szimpátiával vagy megértéssel beszéltek volna a családban. Persze már kamaszkorunkban rongyosra olvastuk Dosztojevszkij vagy Tolsztoj könyveit, esetleg Muszorgszkij Egy kiállítás képei zenéjére (különösen az Emerson, Lake and Palmer feldolgozásában), de ezek a művek mintha egy másik világban, egy másik Oroszországban születtek volna, amelyiknek semmi köze nem volt a létező Szovjetunió orosz valóságához. Így gondolkodott az egyszerű emberek többsége akkor, kivéve persze a párttagokat, a besúgókat, a rendszer haszonélvezőit.

Hogyan lettünk – ha lettünk – oroszbarátokká, egyáltalán valóban azok vagyunk-e? Nincsenek halálpontos felmérések a kezemben, de az biztos, hogy a magyar emberek többsége Ukrajnát – nem az ukrán népet – nem tartja baráti országként számon, s ennek nem a mostani háború az oka. 

A háború csak felerősítette az ukrán állam minden gyengeségét, aljasságát, pimaszságát.

Ukrajna – különösen a keleti országrészben élő magyaroknak – nem is a senki földje volt az elmúlt évtizedekben, sokkal inkább Mordor, a sötétség birodalma. Európa legkorruptabb országa, ahol minden és mindenki megvehető volt jó pénzért, ahol kiskirályok uralkodtak, ahol a maffia volt a törvény, a kábítószer-kereskedelem, a prostitúció hazája. S ha mindez nem lett volna elég, ott voltak a kárpátaljai magyarok, akiket félelemben tartott az ukrán politika, akiknek legszívesebben még az emlékét is eltüntették volna, akiket elnyomtak, megaláztak, akiknek a nyelvét is el akarták venni. Láttuk a Majdan „forradalmát”, háttérben Victoria Nuland amerikai külügyérrel, aki somolyogva cipeli a milliárdokkal megtömött bőröndöt. Láttuk, hogyan árusítja ki az ukrán politikai vezetés dollárbarát része az országot, láttunk mindent. Miért kellett volna, miért kellene ezt az ukrán államot szeretnünk?

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

De most háború van. Ukrajnát megtámadta Oroszország, s hiába értjük és tudjuk az összes politikai, gazdasági és katonai előzményt, az agresszor Putyin elnök, s örök emberi parancs, hogy a gyengébbel, a megtámadottal érzünk együtt. (Vajon mit szólnak ehhez az „örök parancshoz” Afganisztán, Irak, Líbia vagy éppen Szerbia megmaradt népei?) Az nem is kérdés, hogy mindenféle humanitárius segítséget megadunk az ukrán népnek, beengedjük a menekülőket, s aki maradni akar, annak megpróbálunk normális életet biztosítani, élelmiszert, gyógyszert, üzemanyagot, áramfejlesztőt szállítunk.

De van-e erkölcsi kötelességünk vagy politikai, gazdasági, katonai érdekünk ezen túl mást is tenni? Irgalmatlanul nehéz kérdés ez. A legegyszerűbb volna a magyar kormánynak is beállni a sorba, s együtt üvölteni a többiekkel: Slava Ukraini! Ígérni fűt-fát, aztán amennyire lehet, elszabotálni a cselekvést. Egészen biztosan akad valahol néhány rozsdásodó MiG–29-esünk, amelyeket buzgón felajánlhatnánk az ukránoknak. Igaz, hogy egy struccot hamarabb lehetne repülésre bírni, mint ezeket a gépeket, de legalább kunyerálhatnánk értük Amerikától néhány F–16-ost cserébe. De akár a Gripen­jeinket is odaajándékozhatnánk valami nemzetközi sajtótájékoztató részeként, aztán majd bemondhatnánk, hogy ja, nem most azonnal, hanem majd egyszer, ha… Orbán Viktor felvenne valami kopott pulcsit, s elvonatozna Kijevbe Volodimir Zelenszkijhez, imádnák a The New York Timesnál meg a CNN-nél, rögtön minden meg lenne bocsátva, el lenne feledve és törölve. Mert a tékozló fiúk megtérését mindig kedvelik. Ő lenne a sztár, az igazi demokrata, Washingtonban vörös szőnyeggel fogadnák, s Pressman nagykövet úrra is pórázt kötnének a gazdái. Sokkal könnyebb lenne, mint beülni az Európai Tanács ülésére, ahol a tagállami vezetők a magyar álláspont hallatán úgy bámulnak rá, mint süket disznó a zsebórára, s nem is értik, miről beszél ez az ember.

Nemzeti érdek? Hát az mi a csuda? Nekik nem számít az országuk érdeke, nem érdekli őket a választóik véleménye, őket az sem érdekli, ha az egész világ romba dől. Csak megfelelni akarnak. Megfelelni, de kinek? Valami láthatatlan, de létező világhatalomnak, az Egyesült Államok kormányának, a fősodratú nyugati média pusztító erejének? Vagy csak egy álomvilágban élnek, ahol valami titokzatos Rémusz bácsi tündérmeséket duruzsol a fülükbe, hol a migrációról, hol a klímáról, a Covidról, most éppen az orosz–ukrán háborúról? Ennek a mesének akarnak megfelelni, ebben akarnak létezni, mert azt hiszik, ez a valóság? Jaj annak, aki a Micimackó alapján próbál közeledni a medvékhez! Mire rájön, hogy a maci nem valami bugyuta, de kedves állat, és nem csak a mézet szereti, már késő. Az európai állam- és kormányfők többsége csak a mának és a mában él, csak rövid távon képes gondolkodni, csak a mostot akarja túlélni, s aki képes a nyugati mesevilágból kinézni, s hosszabb távon gondolkodni, az óhatatlanul magányossá válik. Magányossá és meg nem értetté. Emlékezzünk csak a 2015-ben kezdődő migránsválságra! Akkor is Orbán Viktor volt a fekete bárány és most is, néha egészen olyan, mintha az európai politikusoknak piros pontokat osztogatna valami nemzetközi tornatanár, ha belerúgnak a magyar miniszterelnökbe.

Szóval nincs könnyű dolga a magyar kormányfőnek, de hát ha könnyű lenne Magyarországon ma miniszterelnöknek lenni, akkor bármelyikünk az lehetne, még akár Márki-Zay Péter vagy Donáth Anna is.

Bár ez utóbbiakban nem vagyok teljesen biztos. És nincs könnyű dolgunk nekünk sem, egyszerű polgároknak. Drukkoljunk-e Oroszországnak vagy Ukrajnának? Ez nem egy focimeccs, itt katonák tízezrei halnak meg, ártatlan civileket ölnek a bombák, a rakéták, s romba dől közben egy amúgy is ingatag és megrontott ország egy olyan háborúban, amely még csak nem is értük folyik. Én még azt sem tudom, kinek, melyik félnek mi lenne itt a győzelem. Attól félek, bármi is lesz a végén, bárki is „nyer”, nekünk, magyaroknak, kelet-közép-európaiaknak sehogyan sem lesz jó. Az a régi boldog életünk, amit az elmúlt tíz évben élhettünk – csak most, utólag derül ki sokak számára, milyen jól is éltünk –, egy jó ideig nem jön már vissza. A legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk mérsékelni a károkat, amiket ez a háború és az erre adott elhibázott európai uniós reakciók okoznak.

Az USA légiereje egy hét alatt – a kínai léggömbön kívül – már három kisebb, azonosítatlan repülő tárgyat lőtt le Észak-Amerika fölött. Hogy pontosan mit pusztítottak el, azt maguk sem tudják. Vagy nem kötik az orrunkra. Az ufóhívők fantáziája persze rögtön beindult, egyesek szerint elkezdődött az idegenek inváziója, mások azt mondják, azért jöttek a földönkívüliek, hogy békét teremtsenek a Földön. Én azt hiszem, nem szabad a csodákra várnunk, nem szabad a megváltást kívülről remélni. A mi Megváltónk arra tanít bennünket, hogy a csoda, a megváltás bennünk van. Ideje lenne a nyugati embereknek, a nyugati vezetőknek felébredni, amíg nem késő. Mielőtt egyszer arra eszmélnek, hogy már nincs miért felébredni.

Borítókép: Illusztráció. Ukrán katonanő a hazájáról beszél az angliai Wiltshire grófságban elterülő Salisbury-síkságon, ahol az ausztrál hadsereg segít a brit fegyveres erőknek az ukrán katonák kiképzésében 2023. február 1-jén, az Ukrajna elleni orosz háború alatt (Fotó: MTI/AP/PA/Ben Birchall)

 

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Szentesi Zöldi László avatarja
Szentesi Zöldi László

Donald Trump a reményt hozta el

Gajdics Ottó avatarja
Gajdics Ottó

Hogy nem szakad Dobrevre az ég?!

Fricz Tamás avatarja
Fricz Tamás

Az amerikai mélyállam felszámolása

Ambrus-Jobbágyi Zsófia avatarja
Ambrus-Jobbágyi Zsófia

Donald Trump piros színbe öltöztette az Egyesült Államokat

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.