Végezetül pedig álljon itt néhány idézet „Az eljövendő felkelés” című szövegből. Megjelent a Red News című kommunista propagandaújságban, írta „Láthatatlan Bizottság”, megjelenés dátuma 2015. február 28. 

Nos, akkor lássuk:
„Ami minket illet, amikor azt látjuk az esti hírekben, ahogy a tanárok valami »civil éberségi bizottságban ülve« siránkoznak, hogy valaki felgyújtotta az ő iskolájukat, akkor mindig eszünkbe jut, hogy hányszor, de hányszor álmodoztunk gyerekként mi is erről. Hallva valamelyik balos értelmiségi fecsegését a barbárságról, hogy a kölykök bandákba verődve zaklatják a járókelőket, boltokat fosztogatnak, és macska-egér játékot űznek a rendőrséggel, eszünkbe jut, hogyan beszéltek a hatvanas évek jampibandáiról, sőt az apacsokról a »Belle Époque« idején. […] Már régen felváltotta a »B…sszátok meg a rendőrséget!« az »Igenis, biztos úr!«-at. […] Valójában a társadalmi kapcsolatok széthullása áldásos folyamat. Kiváló alkalmat teremt számunkra ahhoz, hogy tömeges, vad, más típusú, a hűség más fajtáira épülő formákkal kísérletezhessünk. A »szülők visszavonulásának« híres jelensége a világgal való összeütközésre késztet minket, a koraérettek tisztánlátását kényszeríti ránk és szép lázadásokat ígér. A párkapcsolat halálában mi felforgató kollektív érzelmi kötődések születését látjuk, most, hogy a túlhajtott szex kiüresedett, a nőiesség és a férfiasság nem más már, mint két idejétmúlt szokásrendszer, a pornóipar három évtizede pedig a szexuális szabály­áthágás és felszabadulás minden energiáját kisajátította. […] Függetlenné válni azt is jelenthetné, hogy elsajátítjuk az utcai harc forté­lyait, a házfoglalás mesterségét, a munka nélküli életet, a bolti lopás művészetét, és megtanuljuk őrülten szeretni egymást. […]

 Az első teendő, hogy valami történjen, hogy új lehetőségeknek nyissunk utat, a métropolisz perpetuum mobiléjének megállítása. Ezt értették meg a thaiföldi lázadók, amikor tönkretették a transzformátorállomásokat. Ez az, amit 2006-ban a francia anti-CPE tüntetők megértettek, amikor azzal a megfontolással állították le az egyetemek működését, hogy később az egész gazdaságot megbénítsák. […] A várakozás feladása annyit tesz, hogy így vagy úgy, de a felkelés logikáját választjuk. Azt jelenti, hogy újra meghalljuk a rejtett, rettegő remegést a vezetőink hangjában, mely valójában sosem hagyta el őket. Mert kormányozni sosem jelentett mást, mint ezernyi kifogással minél későbbre halasztani a pillanatot, amikor a tömeg fellógat minket, és a kormány minden lépése tulajdonképpen nem más, mint kétségbeesett próbálkozás, hogy ne veszítse el az ellenőrzést a lakosság felett.

A végtelen elszigeteltség és gyengeség állapotából indulunk ki. A felkelés folyamatában mindent az alapoktól kell felépítenünk. Semmi sem tűnik valószínűtlenebbnek, mint egy felkelés, de semmi sem szükségesebb. […] A tudás és a szakértelem egész készletei várják, hogy ellopják őket és kiszabadítsák a humanizmus, az utcai kultúra vagy az ökológia csapdájából. Ugyanakkor ezek a kísérletek csak egy részét képezik a nyomornegyedekre oly jellemző találékonyságnak, hozzáértésnek és ösztönöknek, amelyeket gond nélkül használhatunk mi is arra, hogy újra benépesítsük a métropolisz sivatagát, és a középtávon is biztosítsuk a felkelés életképességét. […] Tudni kell harcolni, zárakat feltörni, helyretenni a törött csontokat és kezelni a betegségeket, kalózrádió-adót építeni, utcai konyhát felállítani és pontosan célozni, a háborús túlélés érdekében összegyűjteni a legkülönbözőbb ismereteket. […] Mi csak örülünk a népharag megnyilvánulásainak és bármilyen felfordulásnak, akárhol is törjön ki. Nincs abban semmi meglepő, hogy a kiüresedett nemzeti ünnepek, ahol már rég nincs mit ünnepelni, valahogy mindig rosszul sülnek el. A csillogó vagy éppen lerobbant városi világ – amelynek azt sem tudjuk, hol van vége és hogy hol kezdődik – közös kisemmizettségünk megtestesülése. Éppen ez az állhatatos üressége az, amely az elpusztításáért kiált.

Nézzetek csak körbe: itt mindennek ütni fog az órája. A métropolisz így egyszerre nosztalgikus színt kap, itt tényleg csak romok vannak. […] Módszertanilag a szabotázs alapelveit kell követnünk: célunk minimális kockázattal és időráfordítással maximális kárt okozni. Stratégiailag észben kell tartanunk, hogy ha egy akadályt felszámolunk, de nem pusztítottunk végleg el – azaz felszabadított, de nem valóban belakott helyet hoztunk létre –, akkor könnyen átveheti a helyét egy másik, ellenállóbb akadály, amit már nehezebb lesz átlépni. […] Megsemmisíteni ezt a nagy semmit aligha szomorú feladat. Új lendületet ad a cselekvésnek. Hirtelen minden értelmet nyer, minden elrendeződik: a tér, az idő és a barátság. Minden rendelkezésünkre álló eszközt meg kell ragadnunk és újragondolni a használatukat: saját magunkat is beleértve. Talán a jelen nyomorúságában az utolsó kollektív kísértés – aligha alaptalanul – a »mindent szétb…szni” kísértése lesz. […] Felismerhetővé lenni egyet jelent a védtelenséggel, amely végső soron sebezhetővé tesz. Miközben a baloldaliak mást sem csinálnak, mint láthatóvá teszik az ügyeiket – legyen szó hajléktalanokról, a nők elleni erőszak áldozatairól vagy illegális bevándorlókról –, abban a reményben, hogy majd így valaki foglalkozni fog velük, éppen az ellenkezőjét teszik annak, amit kellene.

 Tanulhatunk a 2005. novemberi gyújtogatásokból. Nincs vezér, nincsenek követelések, se szervezet, csak szavak, gesztusok és falazás. […] Vagy egyetlen megsemmisítő csapással szétzúzzuk az uralkodó rendet, vagy pillanatok alatt leszámolnak velünk. […] A rendőrök nem legyőzhetetlenek, csupán megvannak az eszközeik, hogy megszervezzék és képezzék magukat, és hogy állandóan új fegyverekkel kísérletezzenek. A mi fegyvereink ugyanakkor kezdetleges tákolmányok, vagy a helyszínen improvizáljuk őket. Egyértelmű, hogy nem alkalmasak arra, hogy felvegyék a versenyt tűzerejükkel, de a távoltartásukra, elterelő hadműveletekhez, megfélemlítésre vagy rajtaütésekhez, egy-egy átjáró, terület elfoglalásához megfelelőek lehetnek. […]

A Párizsi Kommün részben megtalálta a megoldást ezekre a gondokra, amikor felgyújtotta a városházát, megsemmisítve az összes állami okiratot. Nekünk is meg kell találnunk a módját, hogy hogyan szabaduljunk meg véglegesen az elektronikus adatbázisoktól. […] A távolság miatt, amely elválaszt minket tőlük, a fegyverek kettős jelentőségre tettek szert: egyszerre csodáljuk őket és undorodunk tőlük. Ezt az ellentmondásos viszonyt csak úgy győzhetjük le, ha a kezünkbe vesszük őket. Egy autentikus pacifizmus nem utasítja vissza a fegyvereket, pusztán ódzkodik használni őket. Amikor ha akarnál, se tudnál tüzelni, akkor a pacifizmus nem több, mint a gyengeség elméleti megfogalmazása. Egy ilyen priori pacifizmus nem más, mint megelőző csapás – a fegyverek leadása egy egyszerű rendőri intézkedés során. Tulajdonképpen a pacifizmus dilemmája csak azok számára valós kérdés, akiknek az ujja a ravaszon van. Ebben az esetben a pacifizmus az erő jele, hiszen csak egy szélsőségesen erős pozícióból engedhetjük meg magunknak, hogy elutasítsuk a fegyverek használatának lehetőségét. […]

Minden hatalmat a kommunáknak!

A metróban nyoma sincs a megszokott hatalmas kivetítőknek, melyek rendszerint megbénítják az utasok gesztusait. Ismeretlenek már nemcsak lökdösődnek, hanem beszélgetnek egymással. A sarkon páran összedugják a fejüket. A körutakon már nagyobb csoportok verődnek össze, akik élénken vitatkoznak. Nap nap után meglepetésszerű támadások dúlják fel a városokat. Ma egy újabb laktanyát fosztottak ki és égettek fel. A kilakoltatottak megszakították a tárgyalást a polgármesteri hivatallal: berendezkednek. Hirtelen tudatára ébredve, egy menedzser tárgyalás közepén hidegre tette néhány kollégáját. Valaki közzétett egy listát az összes rendőr, csendőr, börtönőr címével, akik menekülése példátlan költözködési hullámot indított el. A felesleges dol­gainkat a faluszéli kocsmába visszük, felszerelkezünk azzal, amire nekünk van szükségünk. Itt gyűlünk össze, hogy megvitassuk az általános helyzetet, és hogy mire van szükség a műhelyekben. A rádió folyamatosan informálja a felkelőket a kormányzati erők visszavonulásáról. Egy rakéta épp most ütött lyukat a clairvaux-i börtön falán. Lehetetlen megmondani, hogy hónapok vagy évek teltek el az »események« kezdete óta. A miniszterelnök nagyon magányosnak látszik, ahogyan nyugalomra inti a népet.”

(Vége)

Borítókép: Jámbor András (Fotó: Kurucz Árpád)