A szabotázs alapelveit kell követnünk

Akkor tehát következzenek szövegek, amelyek nem éppen az erőszakmentességről szólnak. Íme:

„[…] azt is tudom, hogy a támadás gyakran a legjobb vagy az egyetlen hatékony eszköz a védekezésre. Emellett úgy gondolom, hogy az elnyomottak folyamatosan a jogos önvédelem állapotában vannak, és joguk van megtámadni az elnyomóikat.” (Mérce, Errico Malatesta: Az anarchisták elfelejtették elveiket, 2022. május 21.)

„A politika akkor kezdődik, amikor a fennálló kőpokol repedéseiből előbújik – mint féreg – az, aminek »ideát« (idebent) nem adtak helyet (tehát, ami valahol »helytelen«) – felforgatva, feldúlva mindazt, mi hatalommá, tulajdonná, uralommá, zsarnoksággá kövesedett. […] Mondd, hogy szeretlek, de macskakövekkel »Je t’aime! Oh! dites-le avec des pavés!« Nem választ el a kenyerünktől más, csak törékeny kirakataitok. Nem választ el forradalmunktól más, csak a macskaköves út – repül a macskakő: ki tudja, hol áll meg. Nem azért kell bezúzni a látszatvalóság kirakatait és megtörni a bebetonozott rendet, hogy felfedezzük, kik vagyunk, hanem hogy megtagadjuk, amik vagyunk. (Mérce, Ej, miau kő! – egy strand-marxista segges, 2022. augusztus 6.)

Az iskola ugyanis kizárólag akkor lesz forradalmi – mondja Louise Michel –, ha a népnek megfelelő intellektuális eszközöket ad a lázadáshoz; nevezetesen ahhoz, hogy a tőkés rendet ott rúgja tökén, ahol éri, és oda rugdossa, ahova való – a történelem szemétdombjára.

(Mérce, Osztály, vigyázz! – 1. rész, 2022. szeptember 2.)

„A 14. Balkáni Anarchista Könyvvásár résztvevőinek nyilatkozata:
A Balkán különböző szegleteiből érkeztünk és azon túlról is: az úgynevezett bulgáriából, szlovéniából, romániából, görögországból, törökországból, horvátországból, magyarországról, szerbiából, valamint az úgynevezett litvániából, ausztriából, németországból, svájcból, franciaországból és brazíliából. […] Továbbra is valljuk, hogy az érdemi nemzetközi szolidaritás nem a globális szuperhatalmakra való kizárólagos összpontosítást jelent, hanem azt, hogy kihívás elé állítjuk és szétzúzzuk a kapitalista és állami hatalmak központjait azon térségekben, ahol tevékenykedünk. […] Habár nem létezik közös definíció a forradalomra, kritizálhatjuk a forradalom erőszakmentes vízióját, amiért cserben hagyja a mindannyiunkban meglévő megfogalmazhatatlan ellenállást, a szabadságra való törekvést.

Közös vita folyamán lebonthatjuk a forradalom azon vízióit, amelyek nem felelnek meg a felszabadító vagy realista elvárásoknak.

[…] Az erőszakmentesség jelen kritikája tehát nem ezen elv híveinek megtérítését, hanem állításaik megcáfolását jelenti, valamint új irányvonalakat mutat azok számára, akik érdeklődnek az elnyomás bármilyen formája elleni felkelésben, és képesek saját maguk meghozni a döntéseiket. […] Az erőszakmentesség-diskurzusok többségének elsődleges hibája, hogy a forradalmat moralitásjátéknak tekintik. Moralitásjátékuk szerint a forradalmak akkor buknak el, amikor az emberek kinyitják Pandora erőszakot rejtő szelencéjét, esztelen rombolásba kezdenek, azért, hogy végül ismét megalkossák azt, amit meg akartak szüntetni. […] Egy erőszakmentes mozgalom, amely a kormányt egy másikkal váltja fel – és ez a legnagyobb eredmény, amelyet egy erőszakmentes mozgalom valaha is elért a történelem folyamán –, végül csődöt mond, minthogy lehetővé teszi a Hatalom számára, hogy álarcot váltson anélkül, hogy a társadalom alapvető problémáival foglalkozna. Az erőszakmentesség mint az elemzés eszköze képtelen feldolgozni ezt a fajta vereséget – azt, amely győzelemnek tűnik. […] Úgy tűnik tehát, hogy az erőszakmentesség a lecsillapítás szükséges alkatrésze.
Kevésbé esélyes, hogy az erőszakmentes ellenállás egy tudatos, állammal szembeni ellenszenvet alakít ki az emberben. A törvény és a rend őreinek is több lehetőséget nyújt, hogy barátságosabb álarcot öltsenek magukra.

Megakadályozza a társadalmi béke felbomlását az intézményesült elnyomás szükségszerű időszakában, ha a radikális mozgalmak készek lecsillapodni.

[…] Annak, aki igazán hisz a forradalomban, elemeznie kell a lecsillapítás folyamatát és stratégiát kell előkészítenie arra vonatkozóan, hogyan lehet elkerülni azt, hogy az állam a lázadást eltorzítsa és saját igényeihez igazítsa. Ezek az elemzések mellőzik az erőszakmentességet, mivel az legtöbbször csupán a lecsillapítás folyamatának eszköze.” (Mérce, 2022. július 2.)
„Akinek van jobb ötlete, szóljon. De ha az egy párt lesz, akkor leütjük: nemcsak azért vagyunk radikálisok, mert az eszménk az, hanem mert mi állunk ennek a szopatásnak a frontvonalában, és nincs reményünk arra, hogy valami békés, polgári létezést kialakítsunk.” (Mérce – Tett, WTF Autonómia? 2020. február 19.)

Végezetül pedig álljon itt néhány idézet „Az eljövendő felkelés” című szövegből. Megjelent a Red News című kommunista propagandaújságban, írta „Láthatatlan Bizottság”, megjelenés dátuma 2015. február 28.

Ezt a szöveget maga Nefelejcs Gergő reklámozza elvtársainak a Mércén, felhíva a figyelmüket arra, hogy mire is van szükség a valódi lázadáshoz.

Nos, akkor lássuk:
„Ami minket illet, amikor azt látjuk az esti hírekben, ahogy a tanárok valami »civil éberségi bizottságban ülve« siránkoznak, hogy valaki felgyújtotta az ő iskolájukat, akkor mindig eszünkbe jut, hogy hányszor, de hányszor álmodoztunk gyerekként mi is erről. Hallva valamelyik balos értelmiségi fecsegését a barbárságról, hogy a kölykök bandákba verődve zaklatják a járókelőket, boltokat fosztogatnak, és macska-egér játékot űznek a rendőrséggel, eszünkbe jut, hogyan beszéltek a hatvanas évek jampibandáiról, sőt az apacsokról a »Belle Époque« idején. […] Már régen felváltotta a »B…sszátok meg a rendőrséget!« az »Igenis, biztos úr!«-at. […] Valójában a társadalmi kapcsolatok széthullása áldásos folyamat. Kiváló alkalmat teremt számunkra ahhoz, hogy tömeges, vad, más típusú, a hűség más fajtáira épülő formákkal kísérletezhessünk. A »szülők visszavonulásának« híres jelensége a világgal való összeütközésre késztet minket, a koraérettek tisztánlátását kényszeríti ránk és szép lázadásokat ígér. A párkapcsolat halálában mi felforgató kollektív érzelmi kötődések születését látjuk, most, hogy a túlhajtott szex kiüresedett, a nőiesség és a férfiasság nem más már, mint két idejétmúlt szokásrendszer, a pornóipar három évtizede pedig a szexuális szabályáthágás és felszabadulás minden energiáját kisajátította. […] Függetlenné válni azt is jelenthetné, hogy elsajátítjuk az utcai harc fortélyait, a házfoglalás mesterségét, a munka nélküli életet, a bolti lopás művészetét, és megtanuljuk őrülten szeretni egymást. […]

Minden hálózatnak megvannak a gyenge pontjai, olyan csomópontok, amelyeket elég kiiktatni ahhoz, hogy leálljon a forgalom és az egész hálózat szétessen. A legutóbbi nagyobb európai áramszünet bizonyítja, hogy egyetlen magasfeszültségű vezeték kiesése miatt a kontinens jó része sötétbe borulhat.

Az első teendő, hogy valami történjen, hogy új lehetőségeknek nyissunk utat, a métropolisz perpetuum mobiléjének megállítása. Ezt értették meg a thaiföldi lázadók, amikor tönkretették a transzformátorállomásokat. Ez az, amit 2006-ban a francia anti-CPE tüntetők megértettek, amikor azzal a megfontolással állították le az egyetemek működését, hogy később az egész gazdaságot megbénítsák. […] A várakozás feladása annyit tesz, hogy így vagy úgy, de a felkelés logikáját választjuk. Azt jelenti, hogy újra meghalljuk a rejtett, rettegő remegést a vezetőink hangjában, mely valójában sosem hagyta el őket. Mert kormányozni sosem jelentett mást, mint ezernyi kifogással minél későbbre halasztani a pillanatot, amikor a tömeg fellógat minket, és a kormány minden lépése tulajdonképpen nem más, mint kétségbeesett próbálkozás, hogy ne veszítse el az ellenőrzést a lakosság felett.

A végtelen elszigeteltség és gyengeség állapotából indulunk ki. A felkelés folyamatában mindent az alapoktól kell felépítenünk. Semmi sem tűnik valószínűtlenebbnek, mint egy felkelés, de semmi sem szükségesebb. […] A tudás és a szakértelem egész készletei várják, hogy ellopják őket és kiszabadítsák a humanizmus, az utcai kultúra vagy az ökológia csapdájából. Ugyanakkor ezek a kísérletek csak egy részét képezik a nyomornegyedekre oly jellemző találékonyságnak, hozzáértésnek és ösztönöknek, amelyeket gond nélkül használhatunk mi is arra, hogy újra benépesítsük a métropolisz sivatagát, és a középtávon is biztosítsuk a felkelés életképességét. […] Tudni kell harcolni, zárakat feltörni, helyretenni a törött csontokat és kezelni a betegségeket, kalózrádió-adót építeni, utcai konyhát felállítani és pontosan célozni, a háborús túlélés érdekében összegyűjteni a legkülönbözőbb ismereteket. […] Mi csak örülünk a népharag megnyilvánulásainak és bármilyen felfordulásnak, akárhol is törjön ki. Nincs abban semmi meglepő, hogy a kiüresedett nemzeti ünnepek, ahol már rég nincs mit ünnepelni, valahogy mindig rosszul sülnek el. A csillogó vagy éppen lerobbant városi világ – amelynek azt sem tudjuk, hol van vége és hogy hol kezdődik – közös kisemmizettségünk megtestesülése. Éppen ez az állhatatos üressége az, amely az elpusztításáért kiált.

Nézzetek csak körbe: itt mindennek ütni fog az órája. A métropolisz így egyszerre nosztalgikus színt kap, itt tényleg csak romok vannak. […] Módszertanilag a szabotázs alapelveit kell követnünk: célunk minimális kockázattal és időráfordítással maximális kárt okozni. Stratégiailag észben kell tartanunk, hogy ha egy akadályt felszámolunk, de nem pusztítottunk végleg el – azaz felszabadított, de nem valóban belakott helyet hoztunk létre –, akkor könnyen átveheti a helyét egy másik, ellenállóbb akadály, amit már nehezebb lesz átlépni. […] Megsemmisíteni ezt a nagy semmit aligha szomorú feladat. Új lendületet ad a cselekvésnek. Hirtelen minden értelmet nyer, minden elrendeződik: a tér, az idő és a barátság. Minden rendelkezésünkre álló eszközt meg kell ragadnunk és újragondolni a használatukat: saját magunkat is beleértve. Talán a jelen nyomorúságában az utolsó kollektív kísértés – aligha alaptalanul – a »mindent szétb…szni” kísértése lesz. […] Felismerhetővé lenni egyet jelent a védtelenséggel, amely végső soron sebezhetővé tesz. Miközben a baloldaliak mást sem csinálnak, mint láthatóvá teszik az ügyeiket – legyen szó hajléktalanokról, a nők elleni erőszak áldozatairól vagy illegális bevándorlókról –, abban a reményben, hogy majd így valaki foglalkozni fog velük, éppen az ellenkezőjét teszik annak, amit kellene.

Láthatatlannak kell maradnunk, és ezt a névtelenséget a saját javunkra kell fordítanunk, hogy konspirációval, éjjeli rajtaütésekkel és arctalan akciókkal támadhatatlan pozícióba kerülhessünk.

Tanulhatunk a 2005. novemberi gyújtogatásokból. Nincs vezér, nincsenek követelések, se szervezet, csak szavak, gesztusok és falazás. […] Vagy egyetlen megsemmisítő csapással szétzúzzuk az uralkodó rendet, vagy pillanatok alatt leszámolnak velünk. […] A rendőrök nem legyőzhetetlenek, csupán megvannak az eszközeik, hogy megszervezzék és képezzék magukat, és hogy állandóan új fegyverekkel kísérletezzenek. A mi fegyvereink ugyanakkor kezdetleges tákolmányok, vagy a helyszínen improvizáljuk őket. Egyértelmű, hogy nem alkalmasak arra, hogy felvegyék a versenyt tűzerejükkel, de a távoltartásukra, elterelő hadműveletekhez, megfélemlítésre vagy rajtaütésekhez, egy-egy átjáró, terület elfoglalásához megfelelőek lehetnek. […]

A Párizsi Kommün részben megtalálta a megoldást ezekre a gondokra, amikor felgyújtotta a városházát, megsemmisítve az összes állami okiratot. Nekünk is meg kell találnunk a módját, hogy hogyan szabaduljunk meg véglegesen az elektronikus adatbázisoktól. […] A távolság miatt, amely elválaszt minket tőlük, a fegyverek kettős jelentőségre tettek szert: egyszerre csodáljuk őket és undorodunk tőlük. Ezt az ellentmondásos viszonyt csak úgy győzhetjük le, ha a kezünkbe vesszük őket. Egy autentikus pacifizmus nem utasítja vissza a fegyvereket, pusztán ódzkodik használni őket. Amikor ha akarnál, se tudnál tüzelni, akkor a pacifizmus nem több, mint a gyengeség elméleti megfogalmazása. Egy ilyen priori pacifizmus nem más, mint megelőző csapás – a fegyverek leadása egy egyszerű rendőri intézkedés során. Tulajdonképpen a pacifizmus dilemmája csak azok számára valós kérdés, akiknek az ujja a ravaszon van. Ebben az esetben a pacifizmus az erő jele, hiszen csak egy szélsőségesen erős pozícióból engedhetjük meg magunknak, hogy elutasítsuk a fegyverek használatának lehetőségét. […]

Minden hatalmat a kommunáknak!

A metróban nyoma sincs a megszokott hatalmas kivetítőknek, melyek rendszerint megbénítják az utasok gesztusait. Ismeretlenek már nemcsak lökdösődnek, hanem beszélgetnek egymással. A sarkon páran összedugják a fejüket. A körutakon már nagyobb csoportok verődnek össze, akik élénken vitatkoznak. Nap nap után meglepetésszerű támadások dúlják fel a városokat. Ma egy újabb laktanyát fosztottak ki és égettek fel. A kilakoltatottak megszakították a tárgyalást a polgármesteri hivatallal: berendezkednek. Hirtelen tudatára ébredve, egy menedzser tárgyalás közepén hidegre tette néhány kollégáját. Valaki közzétett egy listát az összes rendőr, csendőr, börtönőr címével, akik menekülése példátlan költözködési hullámot indított el. A felesleges dolgainkat a faluszéli kocsmába visszük, felszerelkezünk azzal, amire nekünk van szükségünk. Itt gyűlünk össze, hogy megvitassuk az általános helyzetet, és hogy mire van szükség a műhelyekben. A rádió folyamatosan informálja a felkelőket a kormányzati erők visszavonulásáról. Egy rakéta épp most ütött lyukat a clairvaux-i börtön falán. Lehetetlen megmondani, hogy hónapok vagy évek teltek el az »események« kezdete óta. A miniszterelnök nagyon magányosnak látszik, ahogyan nyugalomra inti a népet.”

(Vége)