Március 15. a sajtószabadság kivívásának ünnepe is. A szabadon kinyomtatott első két magyar sajtótermék a Nemzeti dal és a Tizenkét pont volt. Petőfiék legendás petíciója 175 éve az első helyen követelte: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a censura eltörlését”.
Miként nagy költőnk naplójában leírta, aznap a budai Helytartótanács az elé felvonuló tömeget meglátva „sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett”. Egyebek mellett abba is, hogy „a censura e pillanattól hivatalosan meg van szüntetve”. Másnap ugyanezen testület ideiglenes szabályzatot bocsátott ki, kimondva, hogy „a sajtó minden megelőző censura nélkül szabadon működik”. Jelentős mondatok ezek, mennyi magyar vér elfolyt értük azóta is, hiszen az egymás után jövő „izmusok” és megszállók rendre a szólásszabadság kiiktatásával kezdték borzalmas ténykedésüket.
1990 óta a magyar sajtó napját is megtartjuk a forradalom évfordulóján, hiszen a rendszerváltoztatás kevés vitán felüli vívmányának egyike a szólásszabadság alkotmányos védelme volt. Még akkor is, ha a valódi médiapluralizmusért, azaz a kiegyensúlyozott és sokszínű sajtóviszonyokért még évtizedekig kellett küzdenünk, és ma sem lehetünk nyugodtak a jövőt illetően.
Március 15-e közeledtével megszaporodnak a médiahelyzetet kiveséző ankétok és konferenciák. Ilyenkor szokás átadni az újságírók munkáját elismerő díjakat. Hál ’Istennek újabban a liberálkomcsik díjain kívül (a Soma-„Wurlitzer”-MÚOSZ-plecsniken és a számos többin túl) végre szokás lett e napon állami kitüntetéssel és civilek által alapított elismerésekkel megbecsülni a konzervatív újságírókat is. Utóbbiak közül az egyik legbecsesebb a Jótollú Magyar Újságíró díj. Nemcsak azért, mert a díj elnevezése reváns a jobboldali újságírókat ért baráti tűzre (vö.: „Igényes és jótollú újságírók inkább a másik oldalon vannak”), hanem, mert a Nézőpont Intézet és a Médianéző Központ ceremóniájának középpontjában valóban a konzervatív újságírók és az újságírás áll.
Furcsának tűnhet, de „történelmileg” úgy alakult, hogy az újságírók itt a nemzeti jobboldalon alacsonyabb kasztokba szorultak, egyesek még azt sem restek hangoztatni, hogy az újságírók ideje kitelt, irány a panoptikum. A helyüket majd átveszi a profi kommunikáció és a virtuális bűvészkedés. Így ha március 15-e közeledtével felmerül, hogy sajtóügyekben is kellene valamit virítani, ezt a feladatot a kijelölt aktorok nem bízzák holmi újságírókra. Inkább különféle központok, intézetek és kollégiumok korifeusait kérik fel, hogy mondják már el a tutit a médiáról. Az egyszeri jobboldali újságíró pedig érdeklődve figyeli, mit kell tudnia önmaga helyzetéről.
Üdítő színfolt tehát Mráz Ágoston Sámuel és Boros Bánk Levente kezdeményezése a Jótollú Magyar Újságíró díjjal, akik 2019-ben eleve egy neves médiaszemélyiségekből álló kuratóriumot kértek fel a díj odaítélésére, majd az újabb díjazottak bevonásával döntenek évről évre az elismerés sorsáról. Az átadási ceremónia rangos médiaeseménnyé nőtte ki magát az évek során, az idei díj pedig a lehető legjobb helyre került: Császár Attila, az MTVA, az Echo TV és mindenekelőtt a Hír TV legendás riportere kapta meg azt.
„Császár Attila mindenhol dolgozott, ahol ebben a szakmában érdemes dolgozni, testközelből tudósított a rendszerváltozásról és a médiaháborúról, valamint médiatörténelmet írt 2006-ban, amikor a Hír TV nézőit tájékoztatta a brutális terrorról”
– méltatta a bátor és örök igazságkereső riportert Boros Bánk Levente.
Aznap este a PS Polbeat című videóműsorában megkérdeztük „Csaszit”, hogy ilyen televíziós tapasztalattal és érdemekkel a háta mögött miért nem tanítja vagy irányítja a médiába vágyó fiatalokat? Mire ő, a tőle megszokott szerénységgel csak annyit mondott:
„Ha a fiatalok kíváncsiak rám, szívesen beavatom őket a szakmámba, de a szerkesztőség vagy főnöki iroda helyett jobb szeretek a terepre menni. Az igazi információk onnan jönnek, nem tudnék meglenni, ha nem jöhetnék-mehetnék riporterként, szabadon.”
Persze nagyon imponáló mondatok ezek, de mégis muszáj feltenni a kérdést: A nemzeti oldal miért nem becsüli és foglalkoztatja jobban ikonjait és harcosait? Hiszen Császár Attila is harcos, aki a kilencvenes évek elején nem a könnyebb utat választotta és nem simult bele a chartázó, kékszalagozó, az SZDSZ-nek behízelgő és a kommunistákat újra a hatalomba segítő médiamunkások táborába, hanem az MTV Híradó maroknyi csapatával kiállt az igazság és a kiegyensúlyozott tájékoztatás mellett.
Például Stefka Istvánnal együtt ő fedezte fel az akkoriban ájulásig ajnározott Bánó András hírhamisítását, akinek ellenhíradójában (bizony, ilyen is volt az állami televízióban az Antall–Boross-féle rémdiktatúrában), azaz az Esti Egyenlegben szkinhedeket montíroztak a Göncz Árpádot kifütyülő ötvenhatosok helyére – ez volt az úgynevezett muster-master botrány. Aztán Császár Attila volt a kevesek egyike, aki megtörhetetlen daccal vállalta a nélkülözést, amikor 1994-ben úgy rúgatta ki őt a kormányra lépő szadeszos–szoci banda, hogy jó ideig szerkesztőség kilincsét se foghatta meg.
Majd a konzervatív-nemzeti sajtó 1998-ban kezdődő újjászületésének (számunkra feledhetetlen és felemelő) időszakában Császár Attila újra ott találta magát a csatamezőn. Dacolt a még mindig óriási baloldali túlsúllyal, a kormányváltás után ott volt a Hír TV szárnybontogatásánál, s az újabb harcos évek után, a nemzeti televízió hirtelen milliósra duzzadó nézőközönsége előtt mezteleníthette le a gyurcsányi hatalmat – a tévéostrom, a Kossuth téri tüntetések és a rendőrterror drámai napjain. Ki más volna hát a televíziós legenda, ha nem Csaszi? Kik mások volnának a konzervatív újságírás ikonjai, ha nem azok, akik a hibbant Néró tombolásának éveiben az igazság felfedéséért küzdöttek a szűköcske jobboldali médiatérben?
A Magyarországot vezető politikai közösség a sokszor megismételt (kétharmados) győzelem és a csaknem tizenhárom évnyi sikeres kormányzás révén óhatatlanul professzionálissá, felnőtté vált. Természetes folyamat ez: a régi harcosok és igazságbajnokok háttérbe szorulása, a szakmai szinteken végbemenő kiegyezések sora, az opportunisták diktálta versenyhelyzetek kialakulása, és eleve a tény, hogy sorra lépnek be a közéletbe olyan fiatalok, akik Császár Attila 2006-os tudósításai idején és általában a posztkommunista-liberális kormányzással sújtott, küzdelmes ellenzéki években nemhogy Fidelitas-tagok, de még iskolások sem voltak.
A konzervatív média sem mentesülhet e hatás alól, s talán ennek tudható be, hogy a már említett központok, intézetek és kollégiumok fontosnak tartják, hogy aktivizálják magukat a konzervatív sajtó körül. Persze szívük-joguk médiakonferenciákat tartani, egyiken-másikon valóban neves külföldi megszólalók vesznek részt és például a segítségükkel becses nyugati konzervatív körökben válik beszédtémává a magyarországi média-sokszínűség. Mégis! Meglehetősen hülyén érezzük magunkat, amikor egyre többször beszélnek rólunk, újságírókról, nélkülünk.
Ugyancsak a PS Polbeatjében beszélgettünk egy másik legendás riporterrel, Kondor Katalinnal, a Magyar Rádió korábbi elnökével a Lovas István-sajtódíj átadásáról (melyet idén Mező Gábor kapott meg). Kondor Katalin így értékelte a konzervatív közéletben végbemenő változásokat:
„Mi is azt valljuk, hogy virágozzék minden virág, de a nemzeti oldalt is kell hagyni szóhoz jutni, és az sem fordulhat elő, hogy bűnné válik, ha valaki építő kritikát, jobbító bírálatot fogalmaz meg.”
Kondor Katalin pontosan tudja, hogy az ezredforduló legelején micsoda heroikus küzdelem révén tudott végre szóhoz jutni a nemzeti oldal. Micsoda munka és küzdelem volt megteremteni e fórumainkat! A magyar sajtó napján, mely a nemzet és a nemzeti sajtó egybeforrásának 175. évfordulója is, muszáj hangoztatnom: csak úgy maradhatunk erősek, ha médiaügyeinket a jövőben is elhivatott, autonóm és a nemzet iránt elkötelezett újságírókra alapozzuk. Olyanokra, mint Császár Attila.
