A legtöbb ember azt gondolhatja: ahhoz, hogy valaki egy régi mesterséget felkaroljon és űzzön, csodabogárnak, de minimum megszállottnak kell lennie. Abból indulnak ki, hogy ki akar a XXI. században, az informatikai forradalom közepette kovácsnak, kádárnak, csizmadiának állni, harangot önteni vagy éppen – maradva a riport témájánál – kézi szövőszékeket gyártani? Valóban kevesen választják ezt a sokszor keményebb és nem feltétlenül a meggazdagodáshoz vezető utat, de vannak kivételek. Nem csodabogarak, még csak nem is megszállottak, csupán olyan emberek, akik Babits gondolatának szellemé­ben őrzik és át akarják menteni a múlt értékeit az egyre bizonytalanabbnak tűnő, reméljük, nem járványokkal és háborúkkal tarkított jövőbe.

Amikor Lőrinczéknél vagy korábban más ősi szakmát űző mestereknél jártunk, a műhelyt mindig sajátos hangulat lengte körül: a béke, a magabiztosság, az elégedettség és egy kicsit talán a büszkeség egyvelege. Ezek az emberek ugyanis azzal a lelki békével dolgoznak, hogy a korábban, évszázadok vagy éppen évezredek alatt megszerzett és féltve őrzött tudást felhasználva építik vállalkozásukat. Nem hajtja őket senki és semmi, csak a belső lelki erő. Ugyanakkor magabiztosak is, mert a tudás kipróbált, bevált, és csak az övék, illetve azon keveseké, akik még az adott szakmát választják. Elégedettek is lehetnek, mert amellett, hogy őrzik a múltban megszerzett tudást, értéket is teremtenek. Olyan termékek kerülnek ki a kezük közül, amelyekben nemcsak anyag van, hanem egyesek szerint talán egy kicsit lélek is. S azt hiszem, mindezek okot adnak nekik a jó értelemben vett büszkeségre is, noha ezek az emberek a legtöbbször végtelenül szerények. S ami jó, tele vannak történetekkel. Az eltelt évek, évtizedek alatt ugyanis nagyon sok minden történik egy családi műhelyben, a falak tengernyi emléket őriznek. S a titkát annak, hogy megmunkálás után a fákból, fémekből, szövetekből miként lesznek hasonló, de mégis más, éppen ezért is egyedi késztermékek.

A mestereket egyetlen kérdés szokta elkeseríteni: amikor arról faggatózunk, hogy a fiatalság mekkora érdeklődést mutat a mesterségük iránt. Ilyenkor egy kicsit elkomorodik az arcuk, és egyikük-másikuk szomorúan mondja, hogy az eltelt évek alatt alig néhány fiatal bukkant fel a műhelyben, és közülük is csak nagyon kevesen választották végül a mesterséget. Pedig ezek a mesterek soha nem irigyek, a tudásukat mindig úgy őrzik, hogy közben szívesen tovább is adják, csak valaki kövesse őket. Éppen ezért rendre elmondják, hogy ha egy követő is akad, már át tudják adni a stafétát, és akkor a béke, a magabiztosság, az elégedettség és a büszkeség mellé felsorakozhat a megnyugvás is. Lőrinczék ebben az értelemben is szerencsések, mert értéket őrizve nemcsak erős és stabil céget építettek, hanem az „utódlást” is megoldották. Az ősök után az édesapa is iparosnak állt, majd a fia viszi és építi tovább a céget. S ezzel képez hidat a múlt és jövő között, a jelenben.

Borítókép: Másfél éves várólistával kell számolnia annak, aki szövőszéket akar. (Fotó: Havran Zoltán)