Fellapozom a könyvet. Sorra kibukkannak belőle a legfontosabb párbeszédek, feltárul Bethlen „igazi” lénye, ahogyan Báthory gyengesége és éretlensége is. „– Te vagy az én egyetlen barátom – mondta a fejedelem a várfokon, ahonnan lenéztek az alattuk levő városra s a körülfekvő alacsony hegyekre s fel az égre –, te vagy nekem már mindenem, gondold fel, milyen árva vagyok: soha nem volt sem apám, sem anyám, senki, aki megverjen, ha rossz vagyok […]

– Országja van Nagyságodnak, édes Nagyságos uram – mondta Bethlen.
– Mit csináljak vele – kiáltott a fejedelem –, játéknak nehéz, alattvalónak ostoba: semmit vele mívelni nem lehet se az én jómra, se az övére […].
– Felséges uram – mondta Bethlen –, jegyezze meg kérem e szómat: nem kell az országgal semmit se mívelni: […] hagyni kell, hogy történjen, aminek meg kell lennie […] Nagyságos uram: nem az a fejedelem dolga, hogy az országot kergesse, mint a négy lovat: hanem az, hogy pásztorkodjon a ménes mellett, s hagyja azt a jó legelőre menni […]
– Ha hagyod, szétszalad – mondta a fejedelem –, bizony kettő nem marad együtt.
– Azért van pásztor felette, hogy együttmaradjon: mert bizony ha szétszalad, egyenként megeszik a farkasok, de ha együtt van, szép békességben gyarapodhatnak […].” Egy másik jelenet a fejedelem hatalmi módszertanát és személyes felelősségét tárja fel: „– Azonban Nagyságod: amilyen nagy elgondolásban, olyan nagy hatalom is kellene a végrehajtásra: úgy gondolom, Báthory Gábor csak azon a módon tudná végrehajtani tervét s gondolatait, amely módon azokat megteremti: támad benne a nagy idea isteni mód, isten: légyen szavával. Így kellene jönni a végrehajtásnak is: légyen s megtörténjék […]
Báthory kínosan értette, hogy ő semmit sem tudott végrehajtani s már látta, hogy soha kiegyenlítődni kettejük közt a távolság nem fog: a tűz s a víz távolsága ez, egyik a másikat el kell pusztítsa.
Lehunyt szemmel, eltorzult arccal hallgatta tovább Bethlent, aki a gondolatokat végiggondolók kegyetlenségével folytatta:
– A Nagyságod akaratja mind lehetőség, semmi lehetetlenség abban nincsen: csupán a szívós és nehéz munka kell hozzá, amely lassan, csöndesen, mint az árvíz, nyomról nyomra végigvigye […]”
A Tündérkert a szív és az ész látszólag eldönthetetlen küzdelmét rögzíti. Esetünkben – politikáról lévén szó – természetesen az észnek adjuk az elsőbbséget, Bethlennel értünk egyet: ha másképp tennénk, amatőrnek szegődnénk. Báthory Gábor szép és bátor fejedelem, csakhogy a közéletben ezek a tulajdonságok nem kamatoznak úgy, ahogyan a magánérintkezésben. Vágy helyett tapasztalat, fantázia helyett tudás, beszéd helyett munka – és máris ott vagyunk, ahol Erdély vagy bármiféle haza, emberi közösség megmentése elkezdődhet. Ha ezt nem értjük meg, és minduntalan visszatévedünk magyarságunk legfájóbb, egyúttal leggyakoribb útvesztőjéhez, ha az érzésnek adunk elsőbbséget a gondolat helyett, akkor a nyomorúságot, a romlást és hanyatlást önmagunk idézzük elő, még az ellenség fizikai jelenléte sem kell hozzá.

Báthory Gábor bukását nem elsősorban az okozza, amit hamisan észlel, hogy környezete éretlen az ő világhódító terveihez. Valójában a körülmények és az adottságok kötik meg a kezét, olyannyira, hogy még halála előtt sem érti meg, miféle feladatra szegődött, miképpen kellett volna hatalma gyümölcseit kiárasztani Erdély népeire. Bethlen a munkában hisz, építkezik minden élethelyzetében: bár megostromolja a szász Brassót, a megszállt területeken katonái földet művelnek, vetnek, hogy háború után is legyen mit enni a sorsverte embereknek. A Tündérkert, az eszményi ország nem szép szavakból, hanem munkából épül fel. Aki képtelen elviselni a módszerességet, a rendet és az építkező szándékot, keveset ért meg a helyes politikai gondolkodásból. Minden háborút szükségszerűen békeidő követ, az egykori ellenfelek átmenetileg kibékülnek, a romokat eltakarítják, felépítik újra az országot.

Békére törekedni azonban nem pusztán üres szólam, hanem maga a lényeg. Amíg dörögnek a fegyverek, emberek százai, ezrei halnak meg minden egyes nap, nincs program, nincs jövő. Csakhogy az igazi fejedelem uralja a saját szándékait, ahogyan Móricz üzeni, „légyen s megtörténjen”, vagyis a fejedelemnek elsősorban nyíljon tér a cselekvésre, aztán – megfelelő mérlegelés után – szülessen tett az elhatározásból. Magyarországnak mindenekelőtt óvó, védelmező szándékra volt, van és lesz szüksége, csakis a cselekvő politika emel fel bennünket. De mindig Bethlenként kell tekintenünk közös javainkra, különben farkasok tépik szét, hajdúk hordják szét a szépségben született, de félelembe dermedt Tündérkertet.

Borítókép: Móricz Zsigmond (Forrás: PIM)