Mindennek ellenére még Schiffer András is a Horn Gyula sétány védelmére kelt, legalábbis így lehetett értelmezni írását, amely szerint „Horn Gyulának jár a közterületi megemlékezés”, valamint „amíg a múltunkkal nem vagyunk képesek nagyvonalúan szembenézni, addig biztosan nem lesznek nemzeti minimu­maink”. Jól hangzik, csak az kérdés, hogy létezhet-e egyáltalán bármilyen nemzeti minimum?

Amint azt Borbély Zsolt Attila a közelmúltban a Magyar Nemzet hasábjain kifejtette (Magyar Nemzet, március 30.), nemzeti minimum jobb- és baloldaliak, a nemzetben gondolkodók és a nemzettel, a nemzeti gondolattal szemben jobb esetben közömbös, de inkább ellenséges erők között aligha képzelhető el.

A magam részéről hajlamos vagyok egyetérteni vele, nem tartom ugyanis elképzelhetőnek, hogy bármiféle közös minimum létezzen nemzeti kérdésekben köztem és Bauer Tamás, Bartus László, Juszt László, Vágó István vagy éppen a Gyurcsány–Dobrev házaspár között. Róluk inkább csak lakonikusan megállapítom, hogy az én fogalmaim szerint ők nem tartoznak ahhoz a nemzethez, amelyhez én. Mondhatnám, semmi közöm hozzájuk, annak ellenére, hogy ők is magyarul beszélnek.

Ez azonban sajnos nem teljesen így van. Van ugyanis egy olyan közösség, amelyhez valamennyien tartozunk, ez pedig a (csonka-)magyarországi politikai közösség. Ennek következtében kénytelen vagyok elviselni őket, amint ők is engem, bár meggyőződésem, hogy ebben a kölcsönös elviselésben én egy kicsit jobban szórakozom, mint ők. Ha pedig egy közösséghez tartozunk, akkor ennek a közösségnek kell hogy legyenek minimumai. Ezt nevezhetjük politikai közösségi minimumnak, amelynek – szemben a nemzeti minimummal – van relevanciája, és amelynek valóban léteznie kell, mert ha ilyen nincsen, könnyen káosz és anarchia uralkodhat el a politikai közösségen belül. Ez akár olyan helyzetekhez is vezethet, mint amilyen 1918–19-ben állt elő. Arra, hogy mi lehet ez a politikai közösségi minimum, és ki hogyan viszonyul ehhez, éppen a Horn Gyulával kapcsolatos „közterületi megemlékezés” mutat rá.

Ez a megemlékezés ma két dologban nyilvánul meg: Horn Gyulának egyrészt szobra van Angyalföldön, másrészt a Fővárosi Közgyűlés közterületet nevezett el róla, szintén a XIII. kerületben. És habár mi, jobboldali, konzervatív, antikommunista magyarok Horn Gyulát nem tartjuk méltónak arra, hogy akár szobra legyen, akár közterület viselje a nevét, mégis csak a közterület elnevezés ellen lépünk fel. Azt ugyanis törvény tiltja, míg a szoborállítást nem. Nem örülünk ugyan a Horn Gyula szobornak, de elviseljük, hogy ott van, és hogy a kommunizmust a minden világok legjobbikaként megélt kivénhedt bolsevik munkásőrök és utódaik ott nosztalgiázzák ki magukat, vagy éppen baloldali politikusok a szobor előtt hirdessék a jövő szociáldemokráciáját – amely lényegében nem különbözik a kommunizmustól. Ugyanakkor elvárjuk, hogy a baloldal is hagyja békén a mi szobrainkat, a német megszállási emlékműtől a turulszobron át a Wass Albert-szobrokig; vegye tudomásul és viselje el, ha szobrot kívánunk állítani Horthy Miklósnak vagy Hóman Bálintnak. Ez a politikai közösségi minimum egyik pontja.

A másik pont paradox módon éppen az, aminek a figyelmen kívül hagyásával a baloldal a kormányoldalt vádolja: a jogállamiság tiszteletben tartása. Ami – szemben a liberális narratívával – nem azt jelenti, hogy mindenféle szexuális aberrációtól szenvedők szabadon vonulgathatnak a nemzet fővárosában vagy éppen meséknek álcázott ideológiai propagandaszövegekkel bombázhatják az óvodásokat, hanem azt, hogy a politikai közösség életét szabályozó törvények és egyéb jogszabályok betartása mindenkinek kötelező, és a politikai közösség minden tagjának evidencia. A jogszabályokat rögzített eljárásrend szerint a politikai közösség többsége által választott politikai vezetés és az általa működtetett adminisztráció hozza, azok azonban nemcsak a többséget, hanem a kisebbséget is kötelezik, akiknek – ha bizonyos jogszabályok nem tetszenek nekik – lehetőségük van a jogszabályok megváltoztatására, ha politikai többséget szereznek. Máskülönben azonban nem.

A jogszabályok be nem tartását súlyosbítja, amikor a jogszabályt megszegők ezt büszkén hirdetik és vállalják, amint teszik ezt a Horn Gyula sétány esetében. Ha ezt valaki megengedheti magának, a politikai közösség más tagjai is elkezdhetnek megkérdőjelezni nekik nem tetsző jogszabályokat, ami végül a jogrend megszűnéséhez vezethet. Különös, hogy a jogász Schiffer András, miközben a Horn Gyula sétánnyal kapcsolatban nemzeti minimumot hiá­nyol, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a Horn Gyula sétány elnevezés jogszabályellenes, amely jogszabályt a megfelelő eljárásrendet betartva Magyarország legitim politikai vezetése hozott.

Míg tehát nemzeti minimumra törekedni valószínűleg fölösleges és hiábavaló, ha fent kívánjuk tartani életünk nyugodt, békés menetét, addig a politikai közösségi minimumhoz ragaszkodni kell, és az ezzel szembemenőket a leghatározottabban meg kell büntetni. Erről (is) szól a Horn Gyula sétány ügye.

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: Horn Gyula szobor (Fotó: Mirkó István)