Továbbra is áll a bál a Horn Gyula sétány körül. Annak ellenére, hogy Budapest Főváros Kormányhivatala felszólította a fővárosi önkormányzatot, hogy változtassa meg a sétány nevét, a baloldali többség fel sem vette a témát a március 29-i közgyűlés napirendjére. Közben különböző baloldali politikusok szorgosan nyilatkoznak az ügyben, és minden megszólalásuk arról szól, hogy nem fogják megváltoztatni a sétány nevét. Amivel nyilvánvaló törvénysértést követnek el, ez azonban a magyarországi politikai baloldalt soha nem zavarta, és ezúttal sem zavarja őket.
Pedig a helyzet egyértelmű. Az önkormányzati törvény szó szerint úgy fogalmaz, hogy „közterület, illetve közintézmény nem viselheti olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett”. Azzal kapcsolatban, hogy valaki ilyen személynek minősül-e, jogi relevanciával bíró állásfoglalást egyedül a Magyar Tudományos Akadémia adhat ki, és amely – egy civil szervezet megalakítása apropóján – állást is foglalt Horn Gyula esetében, mégpedig a következő módon: „Horn Gyula ugyan a történelem kiemelkedő személyiségének tekinthető, azonban közismert életútja nem hagy kétséget afelől, hogy részt vett XX. századi önkényuralmi rendszer kiépítésében és fenntartásában”, továbbá „vezető szerepet vitt XX. századi önkényuralmi rendszer kiépítésében és fenntartásában”.
Mivel azonban a baloldalnak szemmel láthatóan alapvető szövegértési gondjai vannak, a kormányhivatal is kénytelen volt kikérni az MTA állásfoglalását, amely ezúttal (kissé ingerülten válaszolva) ismét megerősítette korábbi állásfoglalását, habár az újabb állásfoglalás-kérésre nem a kormányhivatal értetlensége, hanem a baloldal jognak fittyet hányó csökönyössége miatt volt szükség.
A jogi helyzet tehát egyértelmű. Innentől teljesen érdektelen, hogy ki mit gondol Horn Gyuláról, a kommunista rendszerről, Horn Gyulának a kommunista rendszerben betöltött szerepéről, amint az is, hogy Horn Gyula megbánta-e pufajkás múltját (nem bánta meg), és hogy milyen szerepet játszott 1990 után. Az is érdektelen, hogy 1994-ben demokratikus úton hatalomra került, mert ettől függetlenül az önkormányzati törvény által nevesített tény továbbra is fennáll, valamint azért is, mert – mint azt Hetzmann Róbert, a Magyar Patrióták Közösségének elnöke a Karc FM rádióban helyesen megjegyezte – Adolf Hitler is demokratikus úton került hatalomra Németországban 1933-ban.
Mindennek ellenére még Schiffer András is a Horn Gyula sétány védelmére kelt, legalábbis így lehetett értelmezni írását, amely szerint „Horn Gyulának jár a közterületi megemlékezés”, valamint „amíg a múltunkkal nem vagyunk képesek nagyvonalúan szembenézni, addig biztosan nem lesznek nemzeti minimumaink”. Jól hangzik, csak az kérdés, hogy létezhet-e egyáltalán bármilyen nemzeti minimum?
Amint azt Borbély Zsolt Attila a közelmúltban a Magyar Nemzet hasábjain kifejtette (Magyar Nemzet, március 30.), nemzeti minimum jobb- és baloldaliak, a nemzetben gondolkodók és a nemzettel, a nemzeti gondolattal szemben jobb esetben közömbös, de inkább ellenséges erők között aligha képzelhető el.
