A mi büszkeségünk a család

A hagyományos társadalomépítés három legfőbb pillére Európában (és az amerikai kontinens java részén) a szülőföld, a keresztény hit és nem utolsósorban a család. Hagyományaink és ösztöneink is azt sugallják, hogy a legfontosabb feladat számunkra a házasság intézményének fenntartása és a gyermekvállalás. Gyermekeink és az ő gyermekeik a legfontosabb életművünk, egyben életünk legszebb időszakát nyújtják és nevelésük is elsősorban a mi felelősségünk. Sajnos se házasságaink, se gyermekeink nevelése nem mindig sikerülnek olyan mesebelien, ahogy azt előre megálmodtuk.

Nekem ez a meghitt családi időszak 1990 és 1998 között adatott meg Alexandriában, Washington vonzáskörzetében. De a későbbiekben is, már hazatelepülésünket követően mindent felülmúlt az a felemelő érzés, amikor kiskorú, vagy serdülő gyermekünkért siettünk az óvodába vagy iskolába, hogy félnapos távollét után ismét találkozhassunk velük. Ilyenkor minden egyéb háttérbe szorul – a napi teendők, a munka, a másokkal való kommunikáció, még egészségi gondjaink is. Nincs annál szebb pillanat, amikor lányaink, fiaink megjelennek az iskola kapujában és tárt karokkal futnak hozzánk: képzeld, Anya (Apa), Mami (Papi), kaptam egy ötöst történelemből…! Egyfajta katarzis ennek a kötődésnek, ennek az érzésnek a megélése, amit minden embertársunknak őszintén kívánok, hogy egyszer tapasztaljon meg.

További Vélemény híreink

Pressman zavaros gondolatai: Az „LMBTQ-gyerekek” nem érezhetik magukat magyarnak?

Épp ezért rendkívül fontos a család és a házasság intézményének ápolása és megfelelő törvényi keretek közötti szabályozása. Mivel csak pozitív gondolatokat kívánok megfogalmazni a fenti élményekkel kapcsolatban, a könnyű válás és a családok szétesésének vizsgálata ezúttal nem képezi publicisztikám gerincét. Nem vagyok pszichológus. De lelkileg felemelő, ha gondoskodhatunk valakiről, aki fontos részét képezi életünknek. Egy anya persze mindezt másképp éli meg, mint egy apa. Az anya legtöbbször feltétel nélkül viszonyul gyermekeihez, az apa időnként feltételekhez köti a gyereknevelés csodaszép időszakát. Mert fontos tudni, hogy nem csak a szülőnek van beleszólása egy gyerek nevelésébe, hanem az oktatási rendszernek is. Épp ezért fontos egyfajta egyensúlyt kialakítani a kettő között úgy, hogy egyik se domináljon túlzottan.

A szülő primátusa azonban megkérdőjelezhetetlen a gyereknevelésben. Neki van elsőbbsége, a gyerek mindenekelőtt az ő felelőssége, nem a politikusé, az iskolaigazgatóé vagy a tanáré

. Magától értetődő, hogy egy szülő bármikor ki tudja venni a gyerekét az iskolából, de egy iskolaigazgató aligha tudja kivenni a gyereket a családból. És ez így van rendjén. Fontos tehát az írott és íratlan szabályokat betartani.

Andris, Vajk, Idris vagy Ármin életünk legfontosabb részét képezik. Csakúgy, mint Sabine, Lili, Mati, Kinga és Viki. Teljesen mindegy, hogy hívják utódainkat, ők viszik tovább földi életünket. Épp ezért fontos, hogy épségben nőjenek fel, és ne menjenek háborúkba meghalni megalomániás hatalmi viták játékszereként. Nincs fontosabb és elemibb építőkockája a társadalmi létnek, mint a család. Erre épül minden. És akik bármilyen megfontolásból meg akarják törni ezt a több ezer éves folytatólagosságot, azok nem kevesebb, mint emberiség elleni bűncselekményt követnek el.

Elgondolkoztam azon, hogy amikor az amerikai nyomásgyakorló nagykövet úr ikerfiait Budapesten keblére öleli, vajon hogyan szólítják őt a fiúk: Mutti, Daddie, Mommie, szülő kettő vagy valami egyéb? És ha nem tartják be a kötelező, előírt megszólítást, akkor milyen fenyítésre számíthatnak? Hetes cikkely? Esetleg forrásmegvonások? Azon a héten nem kapnak csokit?

A hagyományos családkép és a gyermeknevelés ellehetetlenítésére az aberráltságot normaként becsempészni az oktatási rendszerbe megengedhetetlen hozzáállás.

Az igazi büszkeség (pride) nem abban merül ki, hogy minden évben egy teljes hónapon keresztül egy arányait tekintve jelentéktelen kisebbség a képünkbe tol egy kifacsart identitásideológiát, hanem az, ha sikerülne az évszázadokon keresztül bevált végvárakat – a családmagot – háborítatlanul megőrizni.

Nagy kihívás, nehéz feladat ez a mai erőszakos, szélsőséges liberális eszmeáramlatok ellenszelében.

Szent István királyunk államalapítási ünnepe (augusztus huszadika) mindössze egy napig tart. Csakúgy, mint Amerika függetlenségének ünnepe (július negyedike). Pedig gigászi küzdelemben vívták ki ezt a féltve őrzött függetlenséget az amerikaiak (Washington és Jefferson vezetésével) a britektől, nem kis véráldozat árán. Martin Luther King megemlékezése is csak egy napig zajlik, pedig a feketék polgárjogi élharcosa volt. Na és mi a helyzet az amerikai indiánokkal? A meghurcolt, jogfosztott őshonos amerikaiak kapnak egyáltalán egy napot is, hogy sérelmeiket nyilvánosságra hozzák?

További Vélemény híreink

Amerikában már LMBTQ-nyarat szeretnének

Mindeközben

a saját nemük iránt vonzódó ötszázaléknyi kisebbség az LMBTQ-propagandistákkal összeborulva egy teljes hónapot kapnak arra, hogy aktivistáik világszerte nagyvárosainkban vonulgassanak, szivárványos zászlót lobogtassanak, mintegy azt üzenvén, hogy akik nem állnak be közéjük, azok homofóbok, illetve nem elfogadók. Miért kell a többségnek ehhez a nyilvánvaló csúsztatáshoz asszisztálni?

Azért is javasolt a provokátoroknak abbahagyni ezt a visszatetsző és erőszakos viselkedést, mert előbb-utóbb pórul járhatnak. Voltak időszakok a történelemben, amikor a felbőszült többség kemény eszközökkel söpörte le az asztalról az anarchista felforgatókat. Senki sem szeretné, ha ez megismétlődne.

És természetesen a háborús uszítókat is le kell taszítani a trónról. Elsősorban Amerikában, majd azt követően Brüsszelben és világszerte mindenütt. Ugyanis a fegyverkufárok is nemzet- és családromboló tevékenységet folytatnak. Mi viszont akkor is családban és utódokban gondolkozunk, valamint béke iránti elkötelezettségünknek adunk hangot, ha nekik szétpukkan az agyuk ettől. Érdekes, hogy

a felforgatók annak ellenére provokálják a hagyományos családmodellben élő és gondolkozó többséget már jó ideje, hogy utóbbiak már évtizedek óta nem bántották őket. Senki se fenyegeti vagy zaklatja őket. Mégis valahogy megjött a kedvük, hogy most támadjanak.

Arcuk az elmúlt években a liberális eszmetámogatás futószalagján méretesre nőtt, a vele járó hangorkán pedig, ami a csövön kifér. Mi a megoldás? Kapjanak minden évben egy napot, hogy megmutassák magukat! A heteroszexuális többség ma már teljes toleranciával viszonyul hozzájuk, cserébe elvárja, hogy ők is hagyják békén a csendes többséget, amely jobb híján majd továbbgördíti emberi civilizációnkat valamilyen formában.

Gyermekeinket továbbra is szeressük és öleljük keblünkre, akkor is, ha ellenünk lázadnak és akkor is, ha másképp gondolkoznak! Sőt, én annak a híve lennék, hogy mindenkit öleljünk keblünkre, beleértve a mindenkori ellenzéket és az LMBTQ-aktivistákat is. Mindössze egy apró kérés:

ne fenyegessenek, ne zsaroljanak senkit azért, ha az esetleg másképp látja a világot! Sem Washingtonból, sem Brüsszelből, sem New Yorkból, de Londonból, Berlinből és Párizsból sem.

A család pedig maradjon a társadalom sarkalatos építőkockája! Súlyos hibát követ el a nyugati fősodor (jelen esetben ez az modern kori liberálisok birodalmi nyomása), ha ezt a sziklaszilárd alapzatot megpróbálja lebontani és el akarja lehetetleníteni ideológiai ellenfeleit, akik hagyományos családszerkezetben gondolkodnak. Live and let live! (élni és élni hagyni!) – mondja az angol. És ha már mondja, akkor tartsa is magát ehhez!

A szerző korábbi amerikai köztisztviselő, publicista