Mindehhez világhatalmi pozíciójával, pénzügyi, világkereskedelmi, katonai és egyéb erőfölényével durván visszaélve megszerzi harminc-egynéhány másik ország budapesti nagykövetének aláírását, akik vagy a génjeinkbe kódolt magyarellenességtől vezérelve (Románia), vagy az általuk néhány évtizede elkövetett népirtás által okozott, újra meg újra teátrálisan megnyilvánuló lelkiismeret-furdalástól hajtva (Németország), vagy nehéz pénzügyi helyzetükben Amerika és az általa uralt nemzetközi pénzügyi szervezetek zsarolásának kényszerűen engedve (Olaszország) aláírják a nyilatkozatot, mely szerint aggódnak „a magyar helyzet” miatt. Érthető is, hogy aggódnak, az egy szem Magyarország ugyanis jelenleg pontosan olyan veszélyt jelent a nyugati világban uralkodó liberális konszenzusra, mint amilyet 1848–49-ben jelentett az egész Európát uralt abszolutista rendszerre. Magyarországot tehát – csakúgy, mint 1848–49-ben – vagy be kell álltani a sorba, vagy meg kell semmisíteni.
És hozzá is fogtak.
Az elvileg szövetséges Amerikai Egyesült Államok nagykövete (pontosan tudjuk, mit jelent az, hogy szövetséges, hiszen egykor a Magyarországot megszállt Harmadik Birodalom, majd később a bennünket szintén megszállt Szovjetunió is a „szövetségesünk” volt), aki nagyköveti pozíciója mellett mellékállásban az LMBTQ-lobbi aktív képviselőjeként is tevékenykedik, Edmund Veesenmayert, a hitleri Németország birodalmi helytartóját leiskolázó nyílt birodalmi retorikával oktat ki bennünket, és – minő paradoxon – gyakorlatilag lenácizza a szabadon választott magyar kormányt: a pride-hónapot megnyitó beszédében a náci zsidóüldözéshez hasonlította a kabinet megnyilvánulásait az amerikai nagykövet.
Összeraknak egy nemzetközi koalíciónak látszó szövetséget, amely valójában a nemzetközi liberális erők plusz néhány magyarellenes kormány – Románia, Szlovákia (lásd Rastislav Kácer kirohanásait) és Ukrajna – szövetkezése, amely számtalan módon és számtalan fronton támadja Magyarországot.
Meg akarják változtatni az életünk kereteit meghatározó, a szabadon választott magyar Országgyűlés által hozott jogszabályokat, a gyermekvédelmi és a családvédelmi törvénytől kezdve a köznevelést vagy éppen a felsőoktatást szabályozó törvényeken keresztül az építőanyagok vagy az energiahordozók drágulásának gátat szabni kívánó szabályozáson át az igazságszolgáltatási rendszerünkig, vagy éppen a bevándorlási jogszabályokig. Hadrendbe állítják ellenünk azt az Európai Uniót, amelynek igaz, hogy mi magunk is a tagjai vagyunk, de amelyben a tagsági viszony lassan kezd olyanná válni, mint annak idején a KGST-ben, ahol szintén elvileg a saját akaratunkból, valójában geopolitikai kényszerből voltunk tagok. Nekünk járó pénzeket tartanak vissza politikai zsarolásként, közben arra kényszerítenek bennünket, hogy a saját pénzünket olyan dolgokra költsük, amelyekre mi egyáltalán nem akarjuk (például a világ egyik legkorruptabb és legelnyomóbb állama, Ukrajna finanszírozására). Civil szervezeteknek hazudott helyi lerakataikon keresztül folyamatosan ideges vibrálásban tartják a magyar társadalmat, tüntetéseket, a törvényesség határain túlmenő utcai megmozdulásokat, randalírozásokat szerveznek.
Magukat antifasisztának nevező, de valójában náci módszerekkel dolgozó szervezeteket dobnak át Budapestre, hogy békés állampolgárokat verjenek félholtra. Fizetett ügynökeiken, a magyarországi baloldali pártokon keresztül mindent elkövetnek, hogy egyetlen jogszabályt ne lehessen nyugodtan, konfliktusmentesen meghozni és betartatni.
Ügynökeik folyamatosan szítják a kultúrharcot, legyen szó az Operaház főigazgatójának kinevezéséről, egy könyvkiadó többségi tulajdonrészének egy piaci szereplő általi megvásárlásáról, állami kitüntetések odaítéléséről vagy éppen a Nemzeti alaptantervről. A kultúrharcban hétről hétre adagolva, pontosan és előre megtervezve robbantanak újabb bombákat, prezentálnak a hivatásukat elhagyó pedagógusokat, a Libri könyvkiadó tulajdonosváltásától sikítófrászt kapó, és a műveiket ott többé megjelentetni nem hajlandó, belvárosi liberális körökben világhíres írókat, a saját vélt tehetségüktől elaléló, Kossuth-díjra ácsingózó, ennek meg nem kapása miatt vérig sértett művészeket, a magyar kormány által finanszírozott történelmi filmekben érthetetlen módon főszerepet kapott, magukat most éppen Zelenszkijnek képzelő, a kormányt habzó szájjal szidalmazó színészeket, vagy éppen ordenáré módon trágárkodó, az alapvető helyesírási szabályokkal tisztában nem lévő, az érettségiig is eljutni képtelen diákokat.
És hogy mindez miért? Pusztán azért, mert mi a saját értékeink és a saját elképzeléseink szerint kívánunk élni, és nem akarjuk, hogy belekényszerítsenek bennünket abba a liberális őrületbe, ami meggyőződésünk szerint a nyugati világ önmegsemmisítéséhez vezet. Nem akarjuk másoknak megmondani, hogy ők hogyan éljenek, viszont azt sem akarjuk, hogy nekünk mondják meg mások, hogy mi hogyan szervezzük a saját életünket.
Az Amerikai Egyesült Államok, valamint annak cipőtalpát mindenkor lelkesen nyalogató nyugat-, közép- vagy kelet-európai liberális rezsimek szerint azonban nekünk éppen úgy nincsen jogunk a saját életünket élni, ahogyan az indiánoknak vagy az Afrikából erőszakkal elhurcolt rabszolgáknak sem volt. Mert ha kiderül, hogy így is lehet élni, akkor ehhez a végén még más népek is kedvet kapnak. És akkor bajban lesznek az ezeket a népeket uraló liberális rezsimek. Ezért kell minket megregulázni. Bármi áron.
Nekünk viszont nincs hová hátrálnunk. És mivel a velünk szemben alkalmazott retorziók függetlenek attól, hogy milyen mértékben térünk el a liberális fősodortól, hogy csak egy kicsit lógunk ki a sorból vagy teljes egészében szembemegyünk a liberális konszenzussal, ezért nem kell taktikáznunk, hanem következetesen meg kell hoznunk és szigorúan be kell tartatnunk azokat a jogszabályokat, amelyek mentén az életünket élni kívánjuk.
A szerző közgazdász, politológus
Borítókép: Pride-felvonulás Budapesten (Fotó: Teknős Miklós)
