Tudom, kissé szerénytelenül hangzik, de így igaz, az elsők között volt szerencsém személyesen meggyőződni arról, hogy Szoboszlai Dominik kivételes tehetség, még ha azt akkoriban nem is szerencseként, sokkal inkább csapásként éltem meg. Rangos U9-es kölyöktornát rendeztek Dunaújvárosban, ahová a mi csapatunk, az MKFC is nagy reményekkel érkezett. Nem is alaptalanul. A csoportkörből többek között a Vidit is legyőzve elsőként jutott tovább, majd egészen a döntőig menetelt, ahol aztán súlyos vereséget szenvedett a székesfehérvári Főnix-Goldtól. A Főnix akkoriban bontogatta a szárnyait, idővel befurakodott a nagy klubok közé, fricskát mutatva, lehet másként is, mint ahogy szokás. A klub 2000-es korosztálya a többi közül is kiemelkedett. Valamennyi lurkó már nyolcévesen nagyon ügyesen bánt a labdával, s ha nem is látványosan, de egy fekete legényke még közülük is kitűnt. Akkor még nem jegyeztük fel és meg a nevét. De igen, ő volt Szoboszlai Dominik.
Szoboszlairól később is tudtunk, hallottunk. Futballberkekben a játéktudásán felül azzal keltett feltűnést, hogy tizenöt évesen Salzburgba került, s egy idényen át úgy volt hivatalosan az MTK játékosa, hogy csupán a hétvégi bajnokikra járt haza. 2017 óta nyitott könyv a pályafutása, az U17-es válogatott abban az évben az ő vezérletével – többek között a Norvégia ellen az utolsó pillanatokban szerzett góljával – nyerte meg az úgynevezett elitkör magyarországi csoportját és jutott ki a tizenhat csapatos Európa-bajnokságra. Akkor már a vak is láthatta, Szoboszlai profi futballista lesz, csupán az volt kérdés, hogy meddig jut, hogy milyen szinten.
S most következhetne a szokásos klisé, ki tudná megmondani, hogy a sok-sok tehetséges gyerek közül melyik hagyja abba a játékot húszéves korára, melyikből lesz másod- vagy első osztályú futballista és melyikből válik világsztár. A kérdés mégsem költői, mert ami Szoboszlai Dominiket illeti, bizony akadt olyan szakember, aki már egész kis korában tudta, de legalábbis töretlenül hitt benne, hogy ő egészen a legmagasabb csúcsokat is meghódíthatja. Először is az édesapja, Szoboszlai Zsolt.
Eleget halljuk az edzőket arról papolni, utánpótláskorban nem az eredmény fontos, hanem a képzés. Bort iszik, vizet prédikált alapon. Hiszen az egzisztenciális félelem a magyar labdarúgásban is mindennél erősebb érzés, a korosztályos edzők érmet, bajnokságot akarnak nyerni, hogy így igazolják, jól végzik a munkájukat, és a félrevezető eredményekkel persze a vezetőket is el lehet altatni. Még az igazán tehetséges gyerekeket is gyakran belekényszerítik abba a helyzetbe, hogy a csókos társak gyengeségeit ellensúlyozandó vigyék a vállukon a csapatot, s ami még ennél is nagyobb bűn, az edzéseken sem az ő képzésük kerül előtérbe, hanem az értelmetlen csapatépítés. Szoboszlai Zsolt nem volt rest saját utánpótlásképző egyesületet alapítani, nehogy eme rossz rendszerben elrontsák a fiát. Persze minden apa a fiának szeretné a legjobbat, Szoboszlai Zsolt érdeme abban rejlik, mindig tudta, hogyan lehet és kell továbblépni. Mi több, belátta, egyedül nem képes egyengetni a fia útját.
Ma már közismert, hogy Esterházy Mátyás Szoboszlai Dominik menedzsere. Ő intézte nem csupán a liverpooli, hanem korábban a lipcsei, sőt már a salzburgi szerződést is. Idestova tíz éve egyengeti Szoboszlai pályafutását. Innen nézve Esterházy mindenkinél jobban ért a futballhoz Magyarországon. Hogy ez túlzás? Ugyan mondják már meg a bölcsek, hogy a mostani tizenkét évesek közül kiből lesz világsztár!
Már találkoztam, beszéltem is vele, de nem ismerem jól Esterházyt, éppen ezért nyugodtan dicsérhetem. Ne higgyük, hogy az elmúlt tíz évben minden ment magától, mint a karikacsapás. Szoboszlai Dominik pályafutásában is akadtak nehéz pillanatok. Például… Amikor az ifjú tehetség azt látta, hogy salzburgi társai közül többen már az első csapatban játszanak, miközben neki még az osztrák másodosztályban kell szenvednie. Amikor a Salzburgban váratlanul feltűnt Erling Haaland egy év után máris a Dortmundhoz igazolt. Ismerem a történetet, miszerint csábításnak eleget téve és persze sértettségében Szoboszlai egyszer már repülőre szállt, hogy tárgyaljon az átigazolásáról, s csak Esterházy Mátyás ösztökélésére – tehát nem akarsz bizonyítani, feladod? – tért vissza Salzburgba. Amikor a Covid idején az e tekintetben nem éppen támogató salzburgi közeggel dacolva Szoboszlai kijelentette, ha kell, gyalog jön haza az Izland elleni Európa-bajnoki pótselejtezőre. Amikor Szoboszlai sérülten igazolt Lipcsébe, s kénytelen volt kihagyni a (részben) hazai rendezésű Eb-t, s csak több mint fél év múltán mutatkozott be új klubjában. Vagy amikor olyan edzőt (Domenico Tedesco) szerződtetett az RB Leipzig, aki nyíltan kimondta, nem számol Szoboszlaival. A jó menedzsernek nem csak akkor van dolga, amikor meg akar szerezni vagy éppen el akar passzolni egy játékost.
Esterházynak az említett esetekben – és még ki tudja, hányszor – nem csupán jól felfogott üzleti érdekből, hanem barátilag, igazi támaszként kellett Szoboszlai mellett, mögött állnia.
Egy emberről még feltétlenül szólni kell. Marco Rossi érdemei is elévülhetetlenek. A magyar válogatott szövetségi kapitánya csupán tizenkilenc évesen, ráadásul egy izzó hangulatú tétmérkőzésen, a Szlovákia ellen, idegenbeli Európa-bajnoki selejtezőn dobta be Szoboszlait a mély vízbe. S attól kezdve rendszeresen számított rá, türelmesen építette ő maga is az ifjú tehetség pályafutását. Érdemes utánanézni, Szoboszlai az első válogatott meccsén csere volt, majd a következő hat alkalom közül Rossi ötször is lecserélte, hogy óvja, ne tegye ki túl nagy terhelésnek. Majd a maestro maga is amellett érvelt, hogy Szalai Ádám örökébe lépve Szoboszlai Dominik csupán huszonkét évesen legyen a válogatott csapatkapitánya. Hiszen egy igazi klasszisnak a felelősséget is viselnie kell.
Szoboszlai Dominik az édesapja tanácsára, a menedzsere, Esterházy Mátyás közbenjárásával és talán Marco Rossi jóváhagyásával ismét jól döntött. A Newcastle United a most kezdődő idényben ugyan a Bajnokok Ligájában szerepel, magasabb fizetést kínált, mint a Liverpool, ám nem is kérdés, hogy utóbbi a nagyobb lehetőség. Ma már ezernyi csapatnak drukkolunk, ám az én korosztályom tagjai szinte egy kezükön képesek megszámolni az igazán nagy klubokat. Real Madrid, Barcelona, Bayern München, Juventus, Milan, Manchester United és Liverpool. Ennyi. Szoboszlai Dominik ebbe a szűk körbe került, s nem megbántva magyar elődeit, véletlenül sem epizodistaként, hanem főszereplőként.
Végezetül egy másik – még ha csupán közvetetten – személyes történet. Nem fecsegek ki titkot azzal, hogy Szoboszlai Dominik a múlt héten Horvátországban nyaralt. Azzal sem, hogy nem meditálással töltötte a napjait. Élvezte az életet, de nem ám felkapott celebek, hanem gyerekkori barátai társaságában. Akik pontosan ismerik a játékszabályokat, nem élnek vissza a bizalommal, tiszteletben tartják, hogy híres barátjuk, amennyire csak teheti, inkognitóban akar kikapcsolódni. Ez persze nem megy mindig könnyen. Szoboszlait ugyanis Horvátországban is felismerik, s nem csupán a magyarok, hanem Josip Gvardiol (egykori, eddigi) csapattársaként a horvátok is. Ha egy nyilvános mulatóhelyen magyar vendégek történetesen közös képet kérnek tőle, akkor Szoboszlai nemcsak ezt a kérést teljesíti, de gálánsan meg is vendégeli a honfitársakat.
