Az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége nemrég arról tájékoztatta a magyar kormányt, hogy az USA a magyar útlevéllel rendelkező személyek utazási engedélyt jóváhagyó elektronikus rendszeren keresztül igényelt utazási engedélyének érvényességi idejét két évről egy évre csökkenti és csupán egyszeri használatra korlátozza.
A meghökkentő bejelentéssel kapcsolatban Rétvári Bence, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára kijelentette, hogy a vízumszigorítás bosszúnak tekinthető, mivel Magyarország nem hajlandó kiadni az amerikaiaknak a kettős állampolgársággal rendelkező kilencszázezer külhoni magyar adatait. Az államtitkár szerint „nincs garancia arra, hogy ha eleget tennénk ennek a kérésnek, akkor nem adnák ki a kárpátaljai magyarok adatait Ukrajnának, ami súlyos következménnyel járna az ottani magyarság számára a kettős állampolgárság ukrajnai tilalma miatt”.
Erről eszembe jut, hogy mindössze egyszer jártam az Egyesült Államokban, még 1996-ban. Akkor − Püski Sándor közvetítésének hála − a New York-i magyaroktól meghívást kaptam, hogy a Magyar ösvény című kötetem könyvbemutatójának keretében tartsak előadást a konzervatív sajtó hazai állapotáról Manhattanben, a 82. utcában lévő Árpád Hallban.
Az utazás előtt találkoztam először az USA vízumkérelemmel kapcsolatos kérdőívével, s igencsak meglepődtem egyes kérdések furcsaságai miatt. Azt érthetőnek tartottam, hogy a szuperhatalom hatóságai szeretnék kiszűrni azokat, akik a „nem bebocsátható” kategóriába esnek, akiket például vétség vagy bűncselekmény elkövetése miatt valaha is letartóztattak vagy megbüntettek. E körbe tartoztak azok, akik kábítószer-kereskedelemmel, prostitúcióval vagy kerítéssel foglalatoskodtak, akiket öt éven belül kiutasítottak az Egyesült Államokból, aki abból a célból kérte a bebocsátását, hogy ott megsértse az exporttilalmi szabályokat, illetve aki felforgatónak, terroristának vagy valami ehhez hasonlónak minősült. Az idevágó kérdések teljes mértékben jogosak és észszerűek voltak, és ma is azok.