Kornissnak felelősséget. Azokért, akiket fényképez. Az emberért, akin keresztül a világot láttatja. Akik nemcsak „modellek”, hiszen közülük többekkel barátságok, sőt, komaságok is születtek. Riportalanyai megbíztak benne, közel engedték magukhoz, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy évtizedek elteltével is tartja velük, valamint leszármazottaikkal a kapcsolatot.
Nekem kapcsolódást. Mert ha rápillantok Korniss széki táncházas képeire, egyből hallom a széki lassút. Furcsa, amikor az ember ráébred arra, hogy ez a zene valamilyen módon neki szól, róla szól, az övé is. A gyűjtések során gyakran a rácsodálkozás szót használják, na, ilyen rácsodálkozás volt nálam is a magyar népzenével, majd a táncházzal való találkozás.
Nem jött korán, pedig a családom fele ezer szállal kötődik a népzenéhez. Olyanok vettek körül gyerekkoromtól fogva, akik gyűjtőutakra jártak, a hagyományos paraszti kultúra élő szövetébe kapcsolódhattak be, akik a népzene, néptánc legjobb falusi mestereivel találkozhattak. S akik később jelentős szerepet vállaltak a táncházmozgalom elindításában. Mindebből következhetett volna, hogy a folklór organikusan az életem részévé válik, gyerekként mégsem éreztem közel magamhoz ezt a világot. Apám főleg Stonest hallgatott, anyám meg Roberta Flacket. Én meg előbbi preferenciáit, főként a rockos vonalat követtem.
Később, érettebb fejjel kezdtem nyitni a népzene felé, nem kötelességből, nem a családi relációk okán, egyszerűen érdekelni kezdett ez a műfaj, s az a különösen mély szövetű közösség és módszer, amelyet úgy hívunk, táncházmozgalom. A módszer, amely a magyar tradíciók egyik legfőbb közvetítőjévé vált, s amely felkerült az UNESCO szellemi örökség listájára is. „A táncházmozgalom szerepe a városi népzenei szubkultúra kialakulásában” – így szólt a szakdolgozatom címe, az érdeklődés azóta pedig csak erősödött.
De hogy jön ide Korniss? Úgy, hogy van egy olyan megmagyarázhatatlan érzés, amiről azt gondoltam, hogy csak a népzene tudja kiváltani az emberben. Hiszen zenei tradícióink, közös kódjaink, a bennünk eredendően meglévő dallamkincs az összetartozás élményét erősítve köt össze bennünket. De ugyanez a megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába akkor is, amikor Korniss fotóit nézegetem. Értem őket, hallom őket. Az ő képei egy eltűnőben lévő világ lenyomatai, amelyeken jól végigkövethetők a változás folyamatai, s amelyeken egyszerre van ott a múlt és a jelen. A folytonosság lehetne a kulcsszó, mert ha későbbi széki fotóin meg is jelenik a Mickey egér, vagy a Coca Cola, nem tűnik el róluk a széki férfiak elengedhetetlen kiegészítője, a jellegzetes sárga kalap, ahogyan tisztaszobában a plafonig polcolt „vetett ágy” sem.
Bartók 1932-ben azt írta, egy-két év és ez az érintetlen világ örökre eltűnik, nem lett igaza. Korniss 1967-ben csodálkozott rá a széki világra, s azóta is figyelemmel kíséri annak változásait.
Egy hagyományos falusi közösség még létező, elszigetelt valóságát, s az abba beletrappoló globalizációt egy jó dokumentarista meg kell hogy örökítse. Kornissnál azonban sokkal többről volt szó.
A Bihari Táncegyüttesnél fotózott – ekkor látott először széki táncokat színpadon –, amikor az együttes vezetője, Novák Ferenc Tata elhívta őt Erdélybe. Ekkor, 1967-ben kezdődött el a magyar fotográfia történetének leghosszabb és legjelentősebb projektje. Ötvenöt éve tart.
Amikor szembetalálkozott a mezőségi kis zsákfalu érintetlen világával, nem akart hinni a szemének. Hiába ismerte már a hagyományos paraszti táncokat, azt, hogy ez a valóságban is létezik, nem sejtette. Amit ott látott, maga volt az élet. A táncházat a ház egy szobájában tartották, ahonnan kivitték a bútorokat. Felszegen például Győri Kali néni hétköznap szőtt a szobában, hétvégén pedig átalakult táncházzá a helyiség. Kivitték a szövőszéket, és nem volt más benne, csak három pad. Az egyiken álltak a zenészek, a másik kettőn pedig a lányok és a fiúk ültek.
A táncház a közösségi lét fontos színtere volt, innen vezetett az út a felnőttek világába. Itt alakultak ki az egyén helyei, szerepei.
Kiderült, kik a jó szervezők, kik az ügyes, talpraesett fiúk, kik azok a lányok, akik összeszedik az ennivalót a zenészeknek, kik azok a fiúk, akik összegyűjtik a pénzt a ház bérlésére. Itt alakultak ki a barátságok, szerelmek. Korniss egyik emblematikus, 1967-ben készült A táncházban című fotójáról átsejlik ez a különleges atmoszféra.
Milyen szép ez a sorozat a Magyar Állami Népi Együttesről! – mondták Kornissnak, miután beadta első táncházi munkáit a Fotóművész Szövetség pályázatára. Mondta, hogy ez nem az állami népi együttes. „Hát akkor melyik együttes?” – kérdezték. Ez nem együttes, ezek valódi, falusi emberek, mondta. „Ők mind beöltöztek a kedvedért?” – kérdezték. Nem akarták elhinni, hogy ez még így létezik.
Létezett, és létezik ma is, de már másképp, csak elemeiben. Ledőlt a fal, az elszigetelt falvakban pedig az élet egyszer csak friss szeleket hozott. A táncház helyén diszkó lett, az emberek elindultak dolgozni a városokba. De van, amit megőriztek. Nézzük csak meg a Magyarországon vendégmunkásként dolgozó széki asszonyok viseletét Korniss fotóin! Ezek a ruhák nem teljesen népviseletek, de azt a színvilágot, ami az eredeti viseletükre jellemző, tartják. Pulóver, vagy otthonka is van rajtuk, a piros színtől az összhatás mégis olyan, mintha népviseletben lennének. Egyszerűen azért, mert belső igényük van rá. Ahogyan azoknak az erdélyi legényeknek is, akik a kilencvenes évek második felére már levetették a mellényeiket szilveszterkor, helyette pulóvert húztak, de azok nagyon egyforma pulóverek voltak. Úgy voltak vele, hogy ha nincsenek is népviseletben, de legyenek összhangban.
Volt egy pont, amikor Korniss úgy érezte, hogy erről a világról nem tud többet mondani, de hamar kiviláglott, hogy a hagyományok és a modernitás különleges összefonódása ugyanolyan izgalmas lehet fotón. A nyolcvanhetedik életévében járó alkotó időről időre visszatér Székre, legutóbbi átfogó kiállítása a Várfok Galériában volt látható tavasszal Hosszú úton – Szék 1967–2022 címmel. Itt már színes fotók is szerepeltek, amelyek jelentős része 2020 és ’22 között készült. E világtól elzárt kis falut sem kerülte el a világjárvány – a gyönyörű népviseletben és fekete maszkban ülő konfirmáló lányokról készült fotója például egészen különös hangulatot áraszt.
Ez az immár ötvenöt évet átfogó konzekvens törekvés, s a világ változására érzékeny attitűd teszi Korniss Pétert a magyar fotográfia egyik legnagyobbjává, akinek a képei messze túlmutatnak a riportfotón. Arról, szerinte mi kell ahhoz, hogy egy fotóból történet szülessen, egyszer így fogalmazott. „Lehet, hogy egy képnek van valamilyen története is, de én erre nem törekszem. Nekem ennél fontosabb, hogy egy kép érintse meg a nézőt. Ne csak ismereteket közöljön, hanem érzelmileg is legyen rá hatással.”
Többet felesleges hozzátenni.
A szerző a Mediaworks Kulturális divíziója, a Kultúrnemzet szerkesztője
Borítókép: A táncházban, 1967 (Fotó: Korniss Péter)
