Bartók 1932-ben azt írta, egy-két év és ez az érintetlen világ örökre eltűnik, nem lett igaza. Korniss 1967-ben csodálkozott rá a széki világra, s azóta is figyelemmel kíséri annak változásait.

Egy hagyományos falusi közösség még létező, elszigetelt valóságát, s az abba beletrappoló globalizációt egy jó dokumentarista meg kell hogy örökítse. Kornissnál azonban sokkal többről volt szó.

Amikor szembetalálkozott a mezőségi kis zsákfalu érintetlen világával, nem akart hinni a szemének. Hiába ismerte már a hagyományos paraszti táncokat, azt, hogy ez a valóságban is létezik, nem sejtette. Amit ott látott, maga volt az élet. A táncházat a ház egy szobájában tartották, ahonnan kivitték a bútorokat. Felszegen például Győri Kali néni hétköznap szőtt a szobában, hétvégén pedig átalakult táncházzá a helyiség. Kivitték a szövőszéket, és nem volt más benne, csak három pad. Az egyiken álltak a zenészek, a másik kettőn pedig a lányok és a fiúk ültek. 

Kiderült, kik a jó szervezők, kik az ügyes, talpraesett fiúk, kik azok a lányok, akik összeszedik az ennivalót a zenészeknek, kik azok a fiúk, akik összegyűjtik a pénzt a ház bérlésére. Itt alakultak ki a barátságok, szerelmek. Korniss egyik emblematikus, 1967-ben készült A táncházban című fotójáról átsejlik ez a különleges atmoszféra.

Milyen szép ez a sorozat a Magyar Állami Népi Együttesről! – mondták Kornissnak, miután beadta első táncházi munkáit a Fotóművész Szövetség pályázatára. Mondta, hogy ez nem az állami népi együttes. „Hát akkor melyik együttes?” – kérdezték. Ez nem együttes, ezek valódi, falusi emberek, mondta. „Ők mind beöltöztek a kedvedért?” – kérdezték. Nem akarták elhinni, hogy ez még így létezik. 

Létezett, és létezik ma is, de már másképp, csak elemeiben. Ledőlt a fal, az elszigetelt falvakban pedig az élet egyszer csak friss szeleket hozott. A táncház helyén diszkó lett, az emberek elindultak dolgozni a városokba. De van, amit megőriztek. Nézzük csak meg a Magyarországon vendégmunkásként dolgozó széki asszonyok viseletét Korniss fotóin! Ezek a ruhák nem teljesen népviseletek, de azt a színvilágot, ami az eredeti viseletükre jellemző, tartják. Pulóver, vagy otthonka is van rajtuk, a piros színtől az összhatás mégis olyan, mintha népviseletben lennének. Egyszerűen azért, mert belső igényük van rá. Ahogyan azoknak az erdélyi legényeknek is, akik a kilencvenes évek második felére már levetették a mellényeiket szilveszterkor, helyette pulóvert húztak, de azok nagyon egyforma pulóverek voltak. Úgy voltak vele, hogy ha nincsenek is népviseletben, de legyenek összhangban. 

Volt egy pont, amikor Korniss úgy érezte, hogy erről a világról nem tud többet mondani, de hamar kiviláglott, hogy a hagyományok és a modernitás különleges összefonódása ugyanolyan izgalmas lehet fotón. A nyolcvanhetedik életévében járó alkotó időről időre visszatér Székre, legutóbbi átfogó kiállítása a Várfok Galériában volt látható tavasszal Hosszú úton – Szék 1967–2022 címmel. Itt már színes fotók is szerepeltek, amelyek jelentős része 2020 és ’22 között készült. E világtól elzárt kis falut sem kerülte el a világjárvány – a gyönyörű népviseletben és fekete maszkban ülő konfirmáló lányokról készült fotója például egészen különös hangulatot áraszt.

Ez az immár ötvenöt évet átfogó konzekvens törekvés, s a világ változására érzékeny attitűd teszi Korniss Pétert a magyar fotográfia egyik legnagyobbjává, akinek a képei messze túlmutatnak a riportfotón. Arról, szerinte mi kell ahhoz, hogy egy fotóból történet szülessen, egyszer így fogalmazott. „Lehet, hogy egy képnek van valamilyen története is, de én erre nem törekszem. Nekem ennél fontosabb, hogy egy kép érintse meg a nézőt. Ne csak ismereteket közöljön, hanem érzelmileg is legyen rá hatással.”

Többet felesleges hozzátenni.

A szerző a Mediaworks Kulturális divíziója, a Kultúrnemzet szerkesztője

Borítókép: A táncházban, 1967 (Fotó: Korniss Péter)