Kornissnak felelősséget. Azokért, akiket fényképez. Az emberért, akin keresztül a világot láttatja. Akik nemcsak „modellek”, hiszen közülük többekkel barátságok, sőt, komaságok is születtek. Riportalanyai megbíztak benne, közel engedték magukhoz, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy évtizedek elteltével is tartja velük, valamint leszármazottaikkal a kapcsolatot.
Nekem kapcsolódást. Mert ha rápillantok Korniss széki táncházas képeire, egyből hallom a széki lassút. Furcsa, amikor az ember ráébred arra, hogy ez a zene valamilyen módon neki szól, róla szól, az övé is. A gyűjtések során gyakran a rácsodálkozás szót használják, na, ilyen rácsodálkozás volt nálam is a magyar népzenével, majd a táncházzal való találkozás.
Nem jött korán, pedig a családom fele ezer szállal kötődik a népzenéhez. Olyanok vettek körül gyerekkoromtól fogva, akik gyűjtőutakra jártak, a hagyományos paraszti kultúra élő szövetébe kapcsolódhattak be, akik a népzene, néptánc legjobb falusi mestereivel találkozhattak. S akik később jelentős szerepet vállaltak a táncházmozgalom elindításában. Mindebből következhetett volna, hogy a folklór organikusan az életem részévé válik, gyerekként mégsem éreztem közel magamhoz ezt a világot. Apám főleg Stonest hallgatott, anyám meg Roberta Flacket. Én meg előbbi preferenciáit, főként a rockos vonalat követtem.
Később, érettebb fejjel kezdtem nyitni a népzene felé, nem kötelességből, nem a családi relációk okán, egyszerűen érdekelni kezdett ez a műfaj, s az a különösen mély szövetű közösség és módszer, amelyet úgy hívunk, táncházmozgalom. A módszer, amely a magyar tradíciók egyik legfőbb közvetítőjévé vált, s amely felkerült az UNESCO szellemi örökség listájára is. „A táncházmozgalom szerepe a városi népzenei szubkultúra kialakulásában” – így szólt a szakdolgozatom címe, az érdeklődés azóta pedig csak erősödött.
De hogy jön ide Korniss? Úgy, hogy van egy olyan megmagyarázhatatlan érzés, amiről azt gondoltam, hogy csak a népzene tudja kiváltani az emberben. Hiszen zenei tradícióink, közös kódjaink, a bennünk eredendően meglévő dallamkincs az összetartozás élményét erősítve köt össze bennünket. De ugyanez a megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába akkor is, amikor Korniss fotóit nézegetem. Értem őket, hallom őket. Az ő képei egy eltűnőben lévő világ lenyomatai, amelyeken jól végigkövethetők a változás folyamatai, s amelyeken egyszerre van ott a múlt és a jelen. A folytonosság lehetne a kulcsszó, mert ha későbbi széki fotóin meg is jelenik a Mickey egér, vagy a Coca Cola, nem tűnik el róluk a széki férfiak elengedhetetlen kiegészítője, a jellegzetes sárga kalap, ahogyan tisztaszobában a plafonig polcolt „vetett ágy” sem.
