Újabb mérföldkőhöz ért a magyar vállalkozásokat segítő Baross Gábor újraiparosítási hitelprogram. Miután a szerződött hitelek összege alig fél esztendő leforgása alatt elérte a program kétharmadát, az eredetileg meghirdetett 700 milliárd forintos hitelkeretet a kormány ezermilliárd forintra emelte. Minden bizonnyal sokan nem is értik, hogy erre miért volt szükség, hiszen évek óta azt halljuk, hogy pénzbőség van a világban és olcsón lehet pénzügyi kölcsönökhöz jutni. Két kérdés tehát azonnal felmerül: miért volt erre szükség, és miért pont az ipari fejlesztéseket támogatja az állam?
Kezdjük az első felvetéssel. Hosszú időn keresztül ténylegesen úgynevezett pénzbőség volt a világban, vagyis alacsony kamatszint mellett nagyon sok hitelhez lehetett jutni. Ennek hátterében a Covid okozta gazdasági sokk állt, valamint az azt megelőző évtized, amely alapvetően jól alakult a világgazdaságnak. A viszonylag jelentős növekedési többlet stabil finanszírozási háttérrel is párosult. De jött a „bezártság” korszaka, amely jelentős megtorpanással, visszaeséssel is járt, így úgy érezték a kormányok, valamint az EU is, hogy lépni kell. Ismert, mi az uniós helyreállítási alapból eddig egy centet sem láttunk, pedig az további pozitív hatással járt volna a gazdasági bővülésre. A boldog békeidőknek már lőttek, a Covid után jött az orosz–ukrán háború, amely letérítette normális gazdasági menetrendjéről Európát, köztük Magyarországot is. A többi között azért, hogy a forint ne romoljon tovább, a Magyar Nemzeti Bank kamatemelésbe kezdett, amely támaszául szolgált a hazai fizetőeszköznek. Ugyanakkor a kamatemelésnek vannak hátrányai is: először „csak” az, hogy megdrágul a finanszírozás, majd a lakossági után a vállalati hitelpiacon is beindul a zuhanás, ami kamatcsapdához is vezet. Ezt láttuk, valamint látjuk jelenleg. Ne szépítsük: a két számjegyű kamatszint akkora, hogy azt nem lehet normál esetben kigazdálkodni.
Sajnos a kamatcsapda első hatása azonnal érződött, a hitelpiac ugyanis az idén kiszáradt mind a lakosság, mind a vállalatok esetén. Pontosan ezért avatkozott be a kormány, először februárban, majd tavasszal a Baross Gábor tőke- és hitelprogrammal, hogy „aládúcolja” a hitelezést.
Anélkül, hogy a projektet részleteznénk, a kondíciók rendkívül kedvezőek voltak: a forinthitel esetén jellemzően legfeljebb 6 százalékos, euróhitel esetében pedig legfeljebb 3,5 százalékos szinten lehetett új pénzügyi forráshoz jutni. Nem is csoda, hogy hat hónap alatt a 700 milliárd forintos hitelkeret kiapadt, így a kormány ezt megtoldotta további 300 milliárd forinttal.
Erre mérget is lehetett volna venni. Az eredeti pénzügyi keret kifutott, és sajnos többletforrások még nem kerültek a magyar gazdaságba. Tudniillik a rövid távú kamatok még mindig két számjegyűek. Tankönyvi példa szerint magas infláció mellett amúgy nem szerencsés pénzt tölteni a gazdaságba, de most egészen más a helyzet. Ugyanis a vállalati hitelprogramok az inflációt nem befolyásolják negatívan, mert ez a kínálati oldalt támogatja.
Ha a vállalati kínálati oldal fennmarad, nem lesz benne törés, az inkább csökkenti az inflációt, tehát pont az ellenkezője igaz: magasabb kamatkörnyezetben a vállalati hitelösztönzés az infláció leszorítását segíti. Ennek költségeit, a kamattámogatás összegét pedig a költségvetés oldalról kell kifizetni. Az a jó gazdaságpolitikai eszköz, ami a GDP-t növeli, az inflációt csökkenti, azaz olyan eszközöket kell keresni, ami egyszerre mozgatja jó irányba mind a kettőt. Ez esetben ez érvényesül.
De miért az ipar pénzügyi dotálására fókuszál az állam? Részint azért, mert az energiaválság miatt a vállalkozások nehéz helyzetbe kerültek. A kormány a munkahelyek, valamint a beruházás- és exportalapú gazdaság védelme érdekében indította el a projektet.
Másrészt az ipar feltámasztása az olyan közepes fejlettségű országok, mint Magyarország esetében kulcskérdés. Egyre több tudományos kutatás érvel amellett, hogy a közepes fejlettségi csapdában ragadást az ipar túl korai leépülése okozza. Lényegében arról van szó, hogy bezárul az ipari, kínálatvezérelt felzárkózás kapuja, így sokkal előbb elkezd gyengülni, sorvadni az ipar. Az ipar leépülése akadályozza az esélyt a globális értékláncokba való belépésre és a hozzáadott érték előállítására, hiszen nincs ipari, szolgáltatási és tudásháttér. Emiatt nem javul a termelékenység, ami a felzárkózás kulcsa.
A magyar példa ezt támasztja alá: a kapacitásnövelő, új kínálatoldali politika a teljes foglalkoztatással és a teljesítményalapú társadalmi-gazdasági modellel képes elérni a hosszú távon kirekesztettek újra bevonását.
Tehát az ipari fókusz nem megkerülhető, az ipar állítja elő a jövő technológiáit, valamint a feldolgozóipari tömeggyártás jellegénél fogva jól skálázható, adott tőkeállomány és munkaráfordítás mellett sokszorozható meg a termelés, ezáltal húzóerőt képez a gazdaságban, az egy főre jutó nemzeti jövedelem növelésének hajtóerejévé válik. A rendszerváltoztatás utáni első két évtized hazai gazdaságfejlesztési céljai nem mutattak tovább annál, mint hogy idevonzzák az ipart finanszírozó külföldi tőkét, elfogadva, hogy a hozzáadott érték nagy hányadát a külföldi tulajdonosok fölözik le. A kormánynak nem lehet más a célja, mint hogy a megképződő hozzáadott érték egyre nagyobb hányadát szakítsák ki a hazai tulajdonban lévő vállalatok.
Visszatérve a Baross Gábor hitelprogramra: a hazai bankrendszer által nyújtott új hitelszerződések csaknem felét, 47,6 százalékát márciustól júniusig a hitelprogram konstrukciói adták. Ez az arány a forintalapú új hitelszerződések esetében még ennél is magasabb, 56,6 százalék. A szükség nagy úr.
A szerző a Világgazdaság főszerkesztője
Borítókép: Építkezés, fejlesztés (Fotó: Havran Zoltán)
