Azt gondolná az ember, hogy előállni a farbával – ez lehetne a nemzetközivé lett coming out egyik lehetséges magyar fordítása – egy partiban, akarom mondani, az életben egyszer lehet, de lám, az M-ek (angolul G-k) és B-k (micsoda áldás, hogy angolul, magyarul ugyanaz!) úgy érzik, olyan ez, mint a bérmálkozás vagy a konfirmáció, megerősítésre van szükség. Hadd idézzem a tavaly már előállt, celebbé avanzsált művész megerősített KO-ját, bocsánat, CO-ját.

„Én azt szeretném hinni, hogy 2023-ban eljutunk oda, hogy hordhat egy rózsaszín inget egy férfi, attól nem lesz b…zi. Olyan világban szeretnék hinni, ahol nem téma a másság” – vesz hatalmas levegőt a művész úr.

A művész úr a megerősített CO-ban a nyitott házasság magasztos lelkisége mellett tör lándzsát az emberiség üdvére. Szerinte az emberek imigyen gondolkoznak akadémiai értekezése választott témájáról: „Mintha pestis lenne, és egyszer csak megfertőződnének nyitott házassággal az emberek.” A propozíció után következik a művész úr vallomása a magánéletéről. Közös életüket a feleségével nem zabolázza röghöz kötő parancsuralom, felemeli a sztratoszférába, mondván, az ő házastársi viszonyuk valódi szövetség. Figyeljük csak! „Van egy nyelv, amit csak ő és én beszélünk. Nekem Kíra egy létfontosságú szervem.”

Hoppá! A szerelmi líra olyan kincse tárul elénk, mely metafora Balassitól Nagy Gáspárig egyetlen szexuá­lisan maradian gondolkodó költőnk ihletét sem legyezte meg. Létfontosságú szerv. Próbálok racionálisan elmélkedni, egy hagyományos házasságban élő férj ugyan melyik létfontosságú szervét helyettesíthetné asszonya, de végül csak oda jutok, ahová érzékünk és nyelvünk is terel: férj és az ő egyik fele, a felesége szervenként és teljes egészükben is feltételezik és kiegészítik egymást, egyik sem sajátíthatja ki csak úgy a másik valamelyik szervét, mert az bizony egészségtelen állapothoz vezetne.

De figyeljük csak, a művész miként fejti ki a témát. Szerinte a monogámia az emberre erőltetett, vallási dolog, ami nem tesz boldoggá senkit sem, kalandozásra és szabadságra a házastársaknak is szükségük van. A mindennapos gyakorlat ezt akár igazolhatja is, ám sajnálatos módon az emberek többsége inkább titokban kalandozik. Talán attól a vallásilag rájuk erőltetett rögeszmétől vezérelve, miszerint a deklaráltan nyitott házastársi viszony mégsem a gyerekekkel kinek megáldott, kinek meg nem áldott családi élet legféltettebb kincse.

„Az én olvasatomban ez nem egy tiltott bűn. A kedvenc ételemnél sem várhatom el, hogy mindig az legyen az ebéd. Az elfojtás nagyon ártalmas” – buggyan fel a celeb-művészből egy újabb posztmodern metafora. S akkor végre csak előáll a farbával, ő bizony eddig kizárólag férfi partnerekkel kalandozott, mi több, zavarba hozza, ha megérzi a lányok vonzalmát. A művész és létfontosságú szervének házasságában a gyerekvállalás persze nem szerepel vágyként, a plasztikai jellegű önkép-kiigazítás annál inkább, mert hát ideje szakítani a hagyományos férfimegjelenés ódivatú fogalmával.
Elnézést, talán túl sokáig időztem el a külvilág felé rózsaszínnek festett, valójában ki tudja, milyen tónusú egyéni sors és családi élet vallomásként előadott hálószobatitkainál. Maradi vagyok, hiába, úgy gondolom, ez nem tartozik másra. De hát, ahány ház, annyi szokás. Másfélék vagyunk. Lám, így is lehet. A rózsaszín nyitottság már rég nem zavar, abban élünk, csupán a burkolt vádaskodás, miszerint azok a kirekesztők, akik nem ennek jegyében élnek.

Mondok valami meglepőt, amit lehet ízlelgetni, csócsálni, aztán lenyelni vagy kiköpni. A konzervativizmus a b…zik – remélem, a másság jegyében én is fogalmazhatok így – egyetlen esélye. Azt, ami itt tort ül, csak a tömegeiben türelmes, befogadó, a műveltséget, a megbocsátást, a házastársi hűséget erényként hirdető, történelmi távlatban gondolkodó konzervatív társadalom képes tolerálni.

Minden élő szervezet fennmaradásának az egyensúly az egyik alapfeltétele. Társadalmi léptékben is. S nagyon rossz hír mindan­nyiunkra nézve, hogy a magyar, tágabban az európai társadalom egyensúlya végzetesen kibillent. A rózsaszín másként gondolkodók szerint persze még mindig nem eléggé, de ha ez folytatódik, márpedig nem látni, hogy megindulna a visszarendeződés, akkor jön az apokalipszis. Mert amiben élünk, ami felé tartunk, az történelmi távlatban tényleg csupán pillanatfelvétel, nemhogy évszázadokon, csupán néhány emberöltőn át sem működőképes vízió. Nem a megrögzött heterók, macsók veszélyeztetik az LMBTQ-másféleséget, hanem ők maguk, helyesebben a propagandistáik. Ha ez így folytatódik, s mindenféle normalitás kilúgozódik a társadalomból, akkor elemeire hullik eme fétisként emlegetett mozaikszó, L-ek, M-ek, B-k, T-k és Q-k is egymásnak ugranak csillapíthatatlan (nem csupán szexuális) éhségükben. Vagy jön egy másik „vallási dolog”, amelyik sokkal harapósabb lesz, mint a fogatlan kereszténység, és amelyik bűncselekményként azonosítja a művész úr libidóját újra és újra feltöltő kalandozást. Ezt szeretné a művész úr kalandozásra szövetkezett társaival?

Azt a világot, amelyet a szexuálisan B beállítottságú kalandokra kódolt művész úr habzsol, az esendő, ám az M és B típusú nyitott házasságra pestisként tekintő generációk szorgoskodták össze. Ma vannak M- és B-bárok, valamint felnőttbarát hotelek, családbarát bárok, M- és B-ellenes szállodák viszont véletlenül sincsenek. A művész úr CO-ját sem kíséri 18-as karika, figyelmeztető közlemény, pedig a mondandója bizony zavart idézhet elő, sérti a gyerekek lelkivilágát, személyiségfejlődését. Ki is van itt kisebbségben? Kinek a jo­gaiért kellene küzdeni?

Aki úgy gondolkozik, mint a művész úr, az jelen társadalmi viszonyok közepette a legmegengedőbb minősítésként is potyautas. Ha napjainkban valamivel meg kellene fertőződni, akkor az a termékeny, zárt házasság. A túlélésre ez az egyetlen esélyünk. Kalandor élettársainkkal egyetemben.