A német ipari termelés a Német Gazdasági Intézet (IW) szerint öt százalékkal elmarad a 2019-es kibocsátási szintjétől. Ehhez jön hozzá, hogy az Ifo Intézet szerint a középosztály 2007 és 2019 között vékonyodott, és minden bizonnyal ez a tendencia napjainkig is tovább folytatódott, miközben egy hónap alatt augusztusra nyolcvanezer új munkanélküli jelent meg. De a kieli IfW intézet is romló idei növekedési kilátásokat lát. A felmérések alapján az exportőrök az idei évre visszaesést várnak a kereskedelemben is, és ez már rámutat az egykor exportvezérelt német modell megrendülésére, ami 2023-ban meg is szűnt: Amerika a szankciós háború leple alatt épp elviszi a high-tech ipart, Kína pedig az autóipart, ezzel a német gazdaságot a Nyugat és a Kelet felosztotta egymás között, miközben a globális kereslet is átrendeződött a repolitizálódó világgazdaságban. Az egykori exportcsodát ma még a külkereskedelme is visszafelé húzza.
A német gazdaságban az ipar leépülését elsősorban az elhibázott szankciók okozta energiasokk válthatta ki. A Bloomberg portál véleménycikke kegyetlen őszinteséggel világít rá arra, hogy a drágulás végül tényleg megszünteti a drágulást, de ennek nagy ára van, a német ipar eltűnése. A lap véleményírója szerint azért sem kell gázválságtól tartanunk idén Európában, mert a német ipar energiaintenzív része már tavaly megtette azt a szívességet, hogy megszűnt létezni, így jelentősen csökken a kereslet az energiára.
A saját ipar meggyengülésével Németország még gyengébb helyzetbe kerül, ugyanis műtrágyagyártása a szankciók miatt már leállt, azt már Oroszországból vásárolja (ráadásul a háború előtti volumen többszörösét), atomerőművei erőltetett bezárásával pedig francia nukleáris energiából működteti üzemeit, így áramimportja az elmúlt időszakban rekordot döntött. De rendületlenül építi a következő évtizedekben valószínűleg kihasználatlanul álló LNG-terminálokat is, függővé válva egy volatilis piac minden rezdülésétől. Sőt még a zöldcéljaitól is távolabb kerül: az RWE a minap elkezdte felszámolni szélfarmját, hogy ezáltal a széntermelés bővítésének teremtsen helyet. Így nem csoda, hogy a német Szövetségi Környezetvédelmi Ügynökség arra mutatott rá, hogy 2045-re Németország mégsem válik klímasemlegessé.
Mára így egyértelművé vált, hogy a szankciók okozta válsághelyzettel a németek önmagukat tették kiszolgáltatottabbá, exportőrből nettó importőrré váltak az energia területén, a nagy összeomlással pedig még csak az ideológiai céljaikat, az orosz politika megváltozását vagy a klímacélokat sem sikerült elérniük. A nagy ívű célok eléréséhez ugyanis felerősíteni, nem pedig szisztematikusan meggyengíteni kellett volna saját gazdaságukat.
A német gazdaságpolitika egyelőre nem rendelkezik megoldásokkal, a tüneti kezelésnél az intézkedéseik kimerülnek. Az egyik alapvető oka ennek a tétlenségnek az lehet, hogy a német kormánypártok folyamatos belső vitákban állnak egymással. Legutóbb arról csörtézett a zöldpárti családügyi és a liberális pénzügyminiszter, hogy a cégek vagy a gyermekek kapjanak támogatásokat, a németek ugyanis egy újabb adócsökkentésben látják a strukturális problémák kezelésének kulcsát. Egyelőre összesen 32 milliárd eurós „új kezdet” van kilátásban, amelynek részeként adókönnyítéseket kapnának a cégek, de a kormányzat támogatná a klímaharchoz kapcsolódó beruházásokat, segítené a munkaerő behozatalát, illetve gyorsítaná a tervezési és jóváhagyási adminisztrációt vagy éppen könnyítené a veszteségek leírását is. A kancellár szerint az intézkedésekkel a bürokráciát, a kockázatkerülést és a csüggedést kell legyőznie Németországnak, a YouGov–DPA legfrissebb felmérése szerint azonban a németek kétharmada inkább a német kormánnyal számolna le.
Nem lepődhetünk meg, hogy a német cégek ezért a lábukkal, a pénzükkel szavaznak, és külföldön keresik a beruházási lehetőségeiket. Amiből az is következik, hogy Amerika és Kína mellett Magyarország is nyerhet az áttelepülő vállalatok rohamából. Magyarország megmentheti az európai ipar egy jelentős részét azzal, hogy a gazdasági béke színtereként, adottságait kihasználva az unióban tartja az európai vállalatokat, miközben új perspektívákat is kínál számukra. Egyre többször fogjuk látni, hogy Magyarország egyfajta biztos és biztonságos találkozási helyet biztosít, a Németországban bezáró autóipari beszállítók így hazánkban nyitnak újra, és alakítanak ki értékláncokat ázsiai vállalatokkal.
A szankciós politika képviselői szerint a deglobalizáció rendíti meg a német külkereskedelmet, ez azonban tévedés, mert nem de-, hanem reglobalizáció zajlik, csak nem a piac, hanem a politika osztja (újra) a lapokat. Az ideológiavezérelt stratégiák kirostálódnak, az átpolitizálódó világgazdaságban a pragmatikus politika képes eredményesen mozogni. A szankciós pótcselekvés önkéntes kiszakadást jelent a világból, az önpusztító üzemmódot ezért magunkra nézve konnektivitással kell hatástalanítanunk.
A német gazdasági kapcsolataink az érkező politikai és gazdasági menekültekkel folyamatosan erősödnek, de Németország mint gazdasági partnerország jelentősége arányaiban csökkenhet, ami nem áll Magyarország érdekében. Az IMF számításai szerint a világ legnagyobb gazdaságai között Németország a negyedik legnagyobb gazdaság a GDP-jét tekintve, azonban előrejelzéseik szerint már 2027-re egy hellyel hátrébb kerülhet ebben a rangsorban. Hasonló következtetésre jutottak a Goldman Sachs elemzői is, előrejelzéseik szerint a német gazdaság 2030-ra az ötödik helyre, 2070-re pedig a kilencedik helyre eshet vissza. Az egyik legprominensebb könyvvizsgáló, a PwC prognózisa is megerősíti, hogy Németország 2030-ra egy hellyel hátrébb csúszva az ötödik lesz a legnagyobb gazdaságok rangsorában, de 2050-re már csak a hetedik helyezésre lesz elegendő a német gazdaság jelenlegi teljesítménye. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, nekünk az az érdekünk, hogy Németország, illetve a német vállalatok, azok közül is az autógyártók sikeresek legyenek, mert akkor mi is sikeresek vagyunk. Az, hogy otthon sikeresek vagy nálunk, már csak rajtuk múlik.
A szerző gazdaságfejlesztési miniszter
