Másrészt azért kellett eddig a napig várnia, mert a magyar szabadságharc utolsó védőbástyája, a Klapka György honvéd tábornok parancsnoksága alatt álló komáromi erőd – amelyet két, összesen mintegy 25 ezer főnyi hadtest hónapokig szilárdan tartott a több mint kétszeres túlerőben levő császári és cári csapatok ostromgyűrűjében – végül a szeptember 27-én aláírt kapitulációs egyezmény alapján, a szabad elvonulás és a jelentős osztrák engedmények, kedvezmények fejé­ben megadta magát. A Duna két partján elterülő hatalmas erődrendszert – amelynek egyik bástyáján a felirat büszkén hirdette: „NEC ARTE, NEC MARTE”, azaz a vár sem csellel, sem erővel nem vehető be – október 2–4-én adták át a császári csapatoknak, s 5-én reggel az utolsó magyar egységek is elhagyták a várat. Ezzel véget értek a szabadságharc hadműveletei, így már semmi nem állt a megtorlás útjában, ami másnap, október 6-án ért a mélypontjára.

De folytassuk az emlékezetpróbát. Vajon hányan tudják, hogy a tizenhárom aradi vértanú között többségben voltak a nem magyar nemzetiségűek, s néhányan még magyarul sem tudtak? 

Az aradi vértanúk és a sok-sok többi szabadsághős példája is azt mutatja, hogy a magyar honvédsereg katonái (nem csupán a tábornokok) nemzetiségre, nyelvre, vallásra való tekintet nélkül, egyesült erővel, bátran harcoltak, és ha kellett, életüket áldozták a magyar hazáért és szabadságért. Értünk, mai magyarokért is. Ezért ne hagyjuk, hogy elhalványuljon az emlékezetünk, s legalább ma idézzük fel és mondjuk el szent neveiket.

Borítókép: A tizenhárom aradi vértanú arcképe Barabás Miklós litográfiáján (Forrás: Wikipedia)