Az emlékezetben van valami végzetszerűség: mindenki olyan dolgokra emlékszik vissza, amilyen ő maga. „Mondd meg nekem, mire emlékszel vissza, s én megmondom, ki vagy” – írta száz éve Ravasz László református püspök. Kedves olvasó, tegyünk hát ma egy emlékezetpróbát. Mire emlékszel vissza október 6-án? Ez könnyű kérdés, nyilván ezt válaszolod:
ma van az aradi vértanúk emléknapja, nemzeti gyásznap, amit szinte minden magyar tud. 1849-ben ezen a napon végezte ki a magyar honvédsereg tizenkét tábornokát és egy ezredesét a Habsburg császári önkényuralom hadbírósági megtorló gépezete Aradon, valamint gróf Batthyány Lajost, az első független magyar felelős minisztérium elnökét Pesten.
És fel tudod sorolni a tizenhárom aradi vértanú nevét? Nem könnyű, ugye? Bevallom, nekem is alaposan meg kell erőltetni a memóriámat, hogy ábécérendben fejből össze tudjam rakni a névsort, holott az elmúlt években sokat olvastam, sőt írtam is róluk. A kivégzésük sorrendjét azonban ma sem tudom pontosan felidézni. Lássuk hát –
agyonlövetettek: Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Schweidel József és Lázár Vilmos; felakasztattak: Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knezic Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és Vécsey Károly.
Folytassuk az emlékezetpróbát: hányan is voltak az aradi vértanúk? Bizony, nem tizenhárman, hanem többen voltak: Aradon végezték ki Ormai (Auffenberg) Norbert és Kazinczy Lajos honvéd ezredest, majd Ludwig Hauk alezredest, volt bécsi forradalmárt is. Tehát tizenhatan voltak. Illetve tizenheten, ha közéjük soroljuk Lenkey János honvéd tábornokot is (a Galíciából 1848. május végén századával hazaszökött, Petőfi által versben megörökített huszárkapitányt), akit tábornoktársaival együtt állítottak a császári hadbíróság elé, de a per folyamán megőrült, emiatt nem ítélték el – ő is Aradon, a börtönben halt meg.
Akkor miért a tizenhárom aradi vértanú rögzült a nemzeti emlékezetben? Azért, mert október 6-a volt a zsarnoki bosszú és gonoszság legsötétebb, egyben a szabadsághősök helytállásának, önfeláldozásának legfényesebb napja, amikor a legtöbb kivégzés megtörtént. Még a magyarokkal nem különösebben rokonszenvező brit külügyminiszter, Lord Palmerston is azt írta az október 6-i kivégzések hírére:
Az osztrákok a legnagyobb vadállatok azok közül, akik valaha a művelt emberek nevét birtokolták…
De miért éppen október 6-án történt mindez? Hiszen a világosi (pontosabban a szöllősi síkon történt) fegyverletétel óta már majdnem két hónap eltelt, a tábornokok azóta fogságban voltak, és reménykedtek a császári udvar enyhébb büntetésében. Tán nem is alaptalanul, hiszen a Ferenc Józsefnek döntő katonai segítséget nyújtó I. Miklós cár és az orosz intervenciós hadsereg fővezére, Paszkevics herceg is amnesztiát vagy legalább „bölcs szigorral párosított kegyelmet” kért a legyőzötteknek. Ám a 19 éves osztrák császár – akkor még törvénytelen, trónbitorló magyar király! – német–cseh miniszterelnökére, a cinikus Schwarzenberg hercegre és a bosszúszomjas Haynau táborszernagyra, a magyarországi császári hadsereg teljhatalommal felruházott fővezérére hallgatott. Előbbi azt mondta:
A kegyelem jó dolog, de előbb egy kicsit akasztunk.
Utóbbi pedig több ezer katonai és polgári személyt kívánt kivégeztetni, hogy
gyökerestől irtsa ki a gazt” és „intő példát szolgáltasson minden jövendő forradalomnak.
A gonosz szándék valóra váltására Haynau legalább két okból október 6-át látta a legalkalmasabb napnak. Egyrészt ekkor volt Latour gróf osztrák hadügyminiszter bécsi meggyilkolásának első évfordulója, s mivel Batthyányt is felelőssé tették – teljesen alaptalanul – az előző év októberi (sorrendben harmadik) bécsi forradalom kitöréséért, ily módon
„Latour napját” Aradtól Pestig, a tábornokoktól a volt miniszterelnökig – magyar grófot az osztrák grófért – akasztófákkal kívánta emlékezetessé tenni a kegyetlenségéről hírhedt „bresciai hiéna”.
