A rendszerváltás idején alakult többtucatnyi párt közül az SZDSZ, az MDF és a Fidesz bizonyult életképesnek. Az SZDSZ már akkor a globalista erők hazai lerakataként működött, a mindmáig következetesen antikommunista Fidesz eszmei síkon még útkeresésben volt, az MDF egyfajta szellemi gyűjtőpártként a nemzeti gondolat köré épült, mintegy ellenpontot képezve az SZDSZ-szel szemben. Nem véletlen, hogy bár majd’ minden pártból szakadtak ki töredékek, ideig-óráig életképes szerveződések, a rekordot az MDF állította fel. Innen indult útjára a Palotás János alapította Vállalkozók Pártja, Zacsek Gyula Piacpártja, a Király B. Izabella nevével fémjelzett Magyar Érdek Pártja, a számos karakteres arccal bíró Magyar Demokrata Néppárt és a nemzeti oldalon ma is sokak által nosztalgiával emlegetett MIÉP.
Úgy tűnik, mintha a Jobbik az MDF babérjaira törne. Romjain alakult meg a Huxit nevet felvett Volner-párt, a Jakab Péter-féle A Nép Pártján (melyre igencsak illik a néptelen párt gúnynév, amivel az MDF-ben maradók illették anno az MDNP-t, tegyük hozzá, hogy nem alaptalanul), a Jobbik eredeti szellemiségét megőrző Mi Hazánk, mely a felsoroltak közül az egyedüli tényleges hatótényező, s egyben hosszú távú növekedési potenciállal is bíró erő. A Jobbik maradékával együtt ez már négy politikai alakzat, mely egy újabbal gyarapodott nemrégiben, Vona Gábor ugyanis bejelentette, hogy pártot alapít Második Reformkor (2RK) néven.
A csomagolás tetszetős. „Polgárosodás”, „új közéleti kultúra”, „értelmes és higgadt vita”, „tisztességes közszolgálat”, „hosszú távú gondolkodás” „szakmai hitelesség” – hogy néhány kulcsfogalmat idézzek a 2RK honlapjáról. Mindemellett problémaközpontú politizálást ígérnek, meg is jelölnek kilencet azok közül, melyeket kulcsfontosságúnak éreznek a családi vállalkozások támogatásától az élelmiszer-ellátáson és mezőgazdaságon át az egészségügyi prevencióig, hogy azokat emeljem ki, amelyek minden nemzetépítő politikának szerves részét kell hogy képezzék.
Ha megnézzük a Hír TV Bezzeg című műsorában a Vona Gáborral folytatott beszélgetést, akkor a Jobbikot az eredeti pályájáról eltérítő, s a mai széttöredezettséghez vezető úton elindító politikus őszintének hat, olyannyira, hogy sok esetben az az érzésünk, hogy taktikai szempontokat is félreseper az őszinteség jegyében.
Mi akkor a probléma az új politikai szerveződéssel?
A legnagyobb az, hogy vezetője úgy tesz, mintha meg lehetne kerülni a magyar és az európai közélet legmeghatározóbb törésvonalát, a szuverenista/globalista ellentétet, mely szabályosan ráépült a több-kevesebb pontossággal jobb/bal, konzervatív/szoc-lib, nemzeti/kozmopolita szembenállásként számontartott korábbiakra. Nem lehet a XXI. században sikeresen politizálni úgy, ha a lényegről nem mondunk semmit. A második jelentős probléma az ügyszempontú megközelítéssel és a párbeszédcentrizmussal az, hogy a tüzet a vízzel nem lehet összebékíteni. A reformkorban a haza és a nemzet szolgálata evidencia volt, egyfajta közös értékbázis, amire építeni lehetett. A mai magyar közélet igencsak távol áll ettől az ideálképtől, szó sincs arról, hogy minden politikai erő Magyarország felemelésére törekedne, csak „másképpen”, más utat, más programot, más ideológiát választva.
Itt a nemzetszolgálók állnak szemben a nemzetrombolókkal, a magyar érdekeken alapuló, önelvű politikát hirdetők a pusztító világerő zsoldosaival, a normalitás a tébollyal, a megmaradás erői a migrációnak mondott tervszerű lakosságcserét meghirdető és levezénylő hatalmi központ támogatóival.
De ha ad absurdum be is lehetne vonni a dekonstrukció erőit a közös építkezésbe, mit érünk a reformkor szellemiségének meghonosításával, ha közben felszámolják országunkat? Olyan ez, mintha egy lebontásra ítélt házat új bútorokkal rendeznénk be, gondosan takarítanánk, díszítgetnénk, miközben a buldózer vezetője már rácsavarta a kulcsot.
A harmadik probléma a hitelesség. Egy politikus hitelessége olyan, mint a szüzesség: csak egyszer lehet elveszteni. Vona Gábor nem azért vesztette el a hitelességét, mert „megváltozott”, ahogy ő fogalmaz, hanem mert ez a változás a tárgyilagos és elfogulatlan szemlélő számára nem tűnik belülről jövőnek.
Nem mindegy, hogy mikor és milyen irányba fordulunk. Láttunk már több éles fordulatot 1989 óta. Az MDF balra kanyarodott, de hiába állt be a nemzetközi fősodorba, választói nem követték, újakat nem tudott szerezni, a nemzeti mázba csomagolt globalista semmitmondás nem kellett senkinek.
A Fidesz akkor fordult jobbra, amikor az SZDSZ-es sajtó az Antall József vezette kormány támadásának ürügyével nap mint nap gyalázta a nemzeti értékeket és a nemzetben gondolkodókat. A párt 1993-as irányváltását és fokozatos jobbratolódását az teszi hitelessé, hogy a vezetőknek semmit nem kellett volna csinálni ahhoz, hogy az 1994-es választásokat megnyerjék. Csak tartani az irányt és kompromisszumkésznek mutatkozni a baloldal felé, belesimulni az ellenzéki koalícióba a SZDSZ és a MSZP mellett. A Fidesz nemcsak az MSZP-vel való összefogást tagadta meg, hanem ideológiai alapállást is váltott, felvállalta azokat a konzervatív értékeket, melyek permanens támadás alatt álltak akkoriban. Ennek lett a következménye az a médiaössztűz, aminek hatására kis híján kibuktak a parlamentből 1994-ben.
A Jobbik 2016-ban a migránsügyi népszavazáson való demobilizálással, a kvótával kapcsolatos alkotmánymódosítás elbuktatásával, a Népszabadság elsiratásával, a CEU melletti kiállással és minden kormányzati intézkedés kontrázásával lecsatlakozott a globalista derékhadhoz. Vona vezetésével a Jobbik nem egyszerűen „néppártosodott”, az legfeljebb a jobboldali radikálisokat zavarta, hanem globalokompatibilissá vált. Nemcsak a forma változott meg, hanem a tartalom is.
A néppártiság nemhogy nem ellentétes a nemzeti ügy szolgálatával, hanem előfeltétele annak.
Nem az a gond, hogy a Jobbik kitört a nemzeti radikális szubkultúrából és magához vonzott jelentős számú választót a legkülönbözőbb társadalmi csoportokból. hanem az, hogy – még Vona vezetése alatt – szembefordult saját értékrendjével, amit a „Csak a nemzet” jelszóban sűrítettek a párt eszmei kontúrját megrajzolók.
Ezt az értékrendi váltást jól szemlélteti az a Vona kreálta hamis törésvonal, mely a XX. és XXI. századi pártokat állította szembe egymással 2016-ban. Eszerint az egyik oldalon áll a Momentum, az LMP és a Jobbik, a másik oldalon a Fidesz és az MSZP utódpártjai. 2016-ban, míg Schiffer András le nem mondott társelnöki pozíciójáról és parlamenti mandátumáról, az LMP-ben volt némi antiglobalista potenciál; legyünk nagyvonalúak, és ne foglalkozzunk azzal, hogy mi lett azóta a párt sorsa, hogy mivé alakították az ott maradók.
De a Momentum? Mi a különbség e kívülről irányított politikai erő és a Demokratikus Koalíció között a lényeget tekintve? Igen, profizmus, életkor, választói bázis vonatkozásban eklatáns a differencia, de a fő kérdés, a globális főhatalomhoz és annak látható intézményeihez való viszonyulás tekintetében éppenséggel semmi. Vona tör pálcát a Gyurcsány Ferenccel való összefogást megvalósítók felett, ő, aki szorgalmazta a Momentummal való szövetségkötést. Miféle értelmetlen, farizeus szemforgatás ez?
És akkor itt hadd térjünk vissza a hitelesség kérdéséhez. A Jobbik 2016-os irányváltása érdekes módon egybeesett azzal, hogy a párt egyre többet szerepelt a „G-nap” utáni Simicska-médiában, így minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a Vona Gábor által levezényelt ideológiai Saul-fordulás mögött valójában nem belső meggyőződés állt. Hanem az a hiú remény, hogy az elveket feladva, egy kicsinyes politikai bosszúhadjárat eszközévé válva le lehet rövidíteni az utat a hatalomba. Hamar kiderült, hogy ez mekkora tévedés. Akkor a párt elnöke, betartva szavát, lemondott és visszavonult egy fél évtizedre.
Visszatérve egy új csapattal, új programmal és teljesen új politikai módszertannal próbálkozik megkapaszkodni a politikai térképen. A siker esélye viszont még annál is kisebb, mint amennyivel a 2016-os, egyébként eleve kudarcra ítélt pályamódosítás kecsegtetett.
Borítókép: Vona Gábor (Fotó: Kovács Tamás)
