Mi akkor a probléma az új politikai szerveződéssel?
A legnagyobb az, hogy vezetője úgy tesz, mintha meg lehetne kerülni a magyar és az európai közélet legmeghatározóbb törésvonalát, a szuverenista/globalista ellentétet, mely szabályosan ráépült a több-kevesebb pontossággal jobb/bal, konzervatív/szoc-lib, nemzeti/kozmopolita szembenállásként számontartott korábbiakra. Nem lehet a XXI. században sikeresen politizálni úgy, ha a lényegről nem mondunk semmit. A második jelentős probléma az ügyszempontú megközelítéssel és a párbeszédcentrizmussal az, hogy a tüzet a vízzel nem lehet összebékíteni. A reformkorban a haza és a nemzet szolgálata evidencia volt, egyfajta közös értékbázis, amire építeni lehetett. A mai magyar közélet igencsak távol áll ettől az ideálképtől, szó sincs arról, hogy minden politikai erő Magyarország felemelésére törekedne, csak „másképpen”, más utat, más programot, más ideológiát választva.
Itt a nemzetszolgálók állnak szemben a nemzetrombolókkal, a magyar érdekeken alapuló, önelvű politikát hirdetők a pusztító világerő zsoldosaival, a normalitás a tébollyal, a megmaradás erői a migrációnak mondott tervszerű lakosságcserét meghirdető és levezénylő hatalmi központ támogatóival.
De ha ad absurdum be is lehetne vonni a dekonstrukció erőit a közös építkezésbe, mit érünk a reformkor szellemiségének meghonosításával, ha közben felszámolják országunkat? Olyan ez, mintha egy lebontásra ítélt házat új bútorokkal rendeznénk be, gondosan takarítanánk, díszítgetnénk, miközben a buldózer vezetője már rácsavarta a kulcsot.
A harmadik probléma a hitelesség. Egy politikus hitelessége olyan, mint a szüzesség: csak egyszer lehet elveszteni. Vona Gábor nem azért vesztette el a hitelességét, mert „megváltozott”, ahogy ő fogalmaz, hanem mert ez a változás a tárgyilagos és elfogulatlan szemlélő számára nem tűnik belülről jövőnek.
Nem mindegy, hogy mikor és milyen irányba fordulunk. Láttunk már több éles fordulatot 1989 óta. Az MDF balra kanyarodott, de hiába állt be a nemzetközi fősodorba, választói nem követték, újakat nem tudott szerezni, a nemzeti mázba csomagolt globalista semmitmondás nem kellett senkinek.
A Fidesz akkor fordult jobbra, amikor az SZDSZ-es sajtó az Antall József vezette kormány támadásának ürügyével nap mint nap gyalázta a nemzeti értékeket és a nemzetben gondolkodókat. A párt 1993-as irányváltását és fokozatos jobbratolódását az teszi hitelessé, hogy a vezetőknek semmit nem kellett volna csinálni ahhoz, hogy az 1994-es választásokat megnyerjék. Csak tartani az irányt és kompromisszumkésznek mutatkozni a baloldal felé, belesimulni az ellenzéki koalícióba a SZDSZ és a MSZP mellett. A Fidesz nemcsak az MSZP-vel való összefogást tagadta meg, hanem ideológiai alapállást is váltott, felvállalta azokat a konzervatív értékeket, melyek permanens támadás alatt álltak akkoriban. Ennek lett a következménye az a médiaössztűz, aminek hatására kis híján kibuktak a parlamentből 1994-ben.
A Jobbik 2016-ban a migránsügyi népszavazáson való demobilizálással, a kvótával kapcsolatos alkotmánymódosítás elbuktatásával, a Népszabadság elsiratásával, a CEU melletti kiállással és minden kormányzati intézkedés kontrázásával lecsatlakozott a globalista derékhadhoz. Vona vezetésével a Jobbik nem egyszerűen „néppártosodott”, az legfeljebb a jobboldali radikálisokat zavarta, hanem globalokompatibilissá vált. Nemcsak a forma változott meg, hanem a tartalom is.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!