Nem esik elég szó a nem versenyszektor béreiről. Az ápolóknak, a tanároknak, a kultúrmunkásoknak, a szociális szféra dolgozóinak is meg kell élniük. Ők is a Pennybe, a Lidlbe, az Aldiba mennek vásárolni. Ők is bérelnek lakást, csillagászati árakon. Sok százezer embert, választópolgárt jelent ez a kör.
Tudjuk, hogy nehéz terheket örököltünk a szocializmusból ezen a téren is, amit bizony sokkal hamarabb kellett volna orvosolni. De azt is tudhatjuk, hogy Magyarországon ez azért olyan különösen tragikus, mert nálunk az öröklött eladósodás miatt még kevésbé volt lehetőség a szocializmusból öröklött aránytalanságok korrigálására, mint másutt. Sajnos azonban nemcsak nálunk van ez így. A piacgazdaság más országokban is éppúgy nem kegyes e területekhez, mint ahogy a szocialista rendszer nálunk nem volt. A bérek a szolgáltatások bizonyos területein másutt is lemaradnak a versenyszférától, bár nem annyira, mint nálunk. De bizony másutt is kevés az ápoló személyzet. Ezért szippantják Kelet-Európából külföldre a munkaerőt.

Elvileg ezt valóban tudhatnánk. De kit érdekel a múlt? Nem hiszik el az emberek, hogy bizony, nem lehet a múltat végképp eltörölni. Nagyon nehezen értik meg azt is, hogy a deviza nem hazai valuta, és az abban fennálló problémák mindig árfolyamzuhanáshoz vezetnek, ami viszont drágítja a kölcsönöket, növeli a belső inflációt, sodor a csődbe. És hogy ezzel a világon senki nem törődik rajtunk kívül, nem segít rajtunk se Brüsszel, se Amerika, se az IMF, senki. Ezt magunknak kell megoldanunk.

Nemigen van más megoldás, mint a valamivel nagyobb közteherviselés. Azok részéről is, akik eddig kifejezetten gazdagodtak az elmúlt harminc esztendőben. Különadóknak ugyan még a hírére is zuhant a forint, de hát nem is ad hoc dolgokra gondolhatunk. Alapjaiban kell átgondolni a magyar adórendszert. Több progressziót kell belevinni a rendszerbe a nagyobb arányosság érdekében. Ne mindent a természetes személyre, s annak fogyasztására hárítsunk. Ez még annál is nehezebb kérdés, mint a beruházási rátát fenntartani. Komoly modellezést, számításokat, felméréseket igényel. Kapkodni nem lehet.

Szolidaritás, szolidaritás, szolidaritás! Az összetartás meghozza a gyümölcsét. És akkor majd el kell kezdeni közösen gondolkozni. Ebben benne lenne az agrárium átgondolása, a vízgazdálkodás és az ipari területek észszerű fejlesztése. A megfelelő lakásépítéssel le kell törni a csillagászati lakásárakat, okos lakáshasznosítási modelleket kell kidolgozni. A kezdő fiatalok helyzetének javítását meg kell találni. Mert a világ felgyorsult, s nekik nagyon nagy szükségük van az életkezdeti segítségre; arra, hogy belátható perspektíva legyen előttük. Meg kell kezdeni továbbá a nagy rendszerek érdemi reformját. A nyugdíjnál a gyermekalapú pontrendszeres modell bevezetését, az egészségügyben a nem a puszta piacosítás irányába lökését a szektornak, hanem valóban a jóllétet szolgáló megoldásokat. Még ha esetleg nem is trendi a mai koncentrációt erőltető világban. Kombinálni kell a decentralizációt a komoly technikát igénylő beavatkozások koncentrálásával. A cél mindenképpen a megelőzés és a helyi lakosság jobb ellátása. És oktatás, oktatás, korszerűen. A pedagógus-életpályamodellnél az indulás segítését kell elérni. Nagyobb önállóságot kell biztosítani a tanároknak, hogy több örömük legyen a munkában – legyen elég tanár. Természetesen a káros hatások központi szűrésének fenntartásával.

Nagyon sok nagy feladat áll előttünk. Egy biztos: csak összefogással érhetünk el eredményt.

A szerző közgazdász, professor emerita

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Shutterstock/AnemStyle)