Az október 7-i izraeli bestiális palesztin pogrom nyomán most felvillan az „Elnézést!”-kultúra. A Willkommenskultur korábbi szószólói most egy csapásra úgy coming outolnak bűnbánókként, mintha sohasem gondolták volna másképp a dolgokat. Holott sokan figyelmeztettek. Korábbi kancellárok – így Helmut Schmidt („a bevándorlás problémákat okoz”), Willy Brandt („nagyon gondosan át kell gondolnunk, hol merül ki társadalmunk befogadóképessége”) és Helmut Kohl, aki a németországi törökök felétől megszabadult volna – is felhívták a figyelmet az iszlám beszivárgásra. Otto Schily belügyminiszter 1999-ben arra figyelmeztetett, „átléptük a bevándorlással a terhelhetőség határait”. Thilo Sarrazin 2010-ben írta meg Németország felszámolja önmagát című könyvét. Józanul vetett számot a veszéllyel, amit a muszlimok egyre nagyobb hányada jelent a német többségi társadalomnak, és behozta a közbeszédbe, hogy széles körben elutasítják az integrációt. Fejtegetéseinek jelentős részét az oktatáspolitikának szentelte, amelyet ma is a sikeres integráció kulcsának tart. 2015-ben mindez feledésbe merült. Németország megrészegült, akik pedig a különleges szeszt adagolták neki, vadásztak mindenkire, aki megfontolt maradt. 

2015 őszén a tévében a szerkesztők sírtak a boldogságtól. A szociáldemokrata Martin Schulz aranyrudakról beszélt. Majd nem sokkal később, 2015 szilveszterén a kölni dóm előtti tér úgy rázkódott meg, mint évekkel korábban a kairói Tahrir. Hol vannak hát az Elnézést!-kultúra szülési fájdalmai, amelyeket persze a de facto bocsánatkérők biztosan soha nem fognak így nevezni? Mindenesetre Olaf Scholz kancellár egyszer csak arról beszél, „a korlátlan bevándorlás veszélyezteti a szociális államot”, a Frankfurter Allgemeine Zeitung pedig azt írja, „a németországi antiszemitizmus a baloldali Willkommenskultur eredménye”.

Az elmúlt évek egyik legrosszabb ködgyertya-hajigálója, Nancy Faeser belügyminiszter egyszerre a valósághoz szeretné igazítani a statisztikákat. A szociáldemokraták által a jobboldal ellen 2013-ban meghirdetett harc óta a bűnügyi statisztikákat ideológiailag vak módon vezették Németországban. Az összes bűncselekményt – legyen szó plakátszaggatásról, antiszemita kijelentésekről vagy köztörvényes bűncselekményekről, amelyeknek nem nyilvánvaló a hátterük – automatikusan „jobboldali erőszakként” sorolták be. Ily módon eddig a muszlim bűncselekményeket és antiszemitizmust is a „jobboldali” rubrikába könyvelték. Aki tehát tudni szeretné a bal- és jobboldali erőszak arányát, annak le kell vonnia a „jobboldali erőszak” rubrikájának viszonylag nagy arányszámát. Németország az önbecsapás földje.

2014–15-ben Németország egy mozgalom formájában kapott figyelmeztetést a túlnyomórészt muszlim térségekből való zabolátlan bevándorlásról. Ezt a mozgalmat Pegidának (Haza­fias Európaiak a Nyugat Iszlamizálódása Ellen) nevezték, és kezdetben olyan követelésekkel állt elő, amelyeket ma jóravalóknak ítélnének Németországban. Kilenc évvel ezelőtt azonban ez másképp festett. A fősodor a náci párt hulladékaként szidalmazta a Pegidát, aki pedig kapcsolatba került vele, az nácinak számított. A Pegida időközben történelemmé lett, és a mozgalom a nyomás hatására valóban radikalizálódott, tizenkilenc követelése ugyanakkor elolvasásra érdemes maradt.

A szerző korábban a szászországi SPD-képviselők vezetője volt, 2019-ben kilépett a Német Szociáldemokrata Pártból

Borítókép: Angela Merkel volt kancellár választási plakátja (Fotó: Picture Alliance)