Vagy éppen comissario tecnico. Mindenesetre érdekes kérdés merült fel a napokban az egyik hírportálon. Jelesül az, hogy mi az, amiben nincs vita a ferencvárosi és az újpesti ultrák között. Az első válasz természetesen úgy hangzik, hogy nincs ilyen, és még jó, ha nem kerül mellé egy kiegészítés a rokonsággal kapcsolatban. De amennyiben árnyaljuk kissé a képet a második az, hogy a Marco Rossi iránti tisztelet és szeretet, esetleg rajongás.
Azért ez ebben a közegben egyáltalán nem megszokott. Mármint hogy alkalmanként több tízezer ember üvölti kidagadt erekkel, ám egyben jókedvűen a szövetségi kapitány nevét. Mert azt egy pillanatra se felejtsük el, hogy a magyar ember szakértelme igencsak szerteágazó, legyen szó pandémiáról, keleti szlávokról, a közel-keletiekről vagy a futballról. Magyarul a tízmillió (mondtam egy számot) labdarúgó szövetségi kapitány hazájában ez nem a leglazább munkahely.
A következő kérdés ugyanakkor az lenne, hogy mégis mi lehet ennek az össznépi szeretetnek az oka. És itt most tekintsünk el attól az ideges kisebbségről, amely zsigerből köpköd minden magyar sikerre a sporttól a kultúráig, mert valahogy beakadt nekik az „annál jobb itt, minél rosszabb” vezérlőelve, pedig az általában egy bizonyos életkor után egészségesen és automatikusan eltűnik a süllyesztőben. Miután eltekintettünk, nézzük. A siker fontos, persze.
Rossi egymás után kétszer kivezette az aranylábúakat az Európa-bajnokságra, most már egyenes ágon. Egy kanyarral a csoportkör vége előtt eldőlt, kész, è finita. Valamint parádéztunk a Nemzetek Ligájában, az angolokat például oda-vissza vertük, mint később a szerbeket, a wolwerhamptoni 0-4 esetében pedig eggyel több volt a közte, mint az előző évszázad mérkőzésén, csak szólok.
Tehát évtizedek óta nem tapasztalt sikerek, rendben, de akkor hová tegyük az albánok elleni dupla zakót vagy az Észak-Írországgal szembeni sima vereséget?
Rossi népszerűsége ezek után is töretlen maradt. Holott kevesebbért is söpört már a népharag és/vagy olyan vezetés, amelyik nem fogta fel, hogy nem a kapitány focizik. Magam az okokat a következőkben látom, aztán lehet, hogy nem így van. A szeretet kölcsönös, azaz Rossi is szereti a magyarokat, ezt többször is kifejti, megtanulja a Himnuszt (milyen szép volt, amikor az olasz–magyaron mindkettőt elénekelte), felveszi a magyar állampolgárságot is. Félreérthetetlen gesztusrendszer. És azt azért megnéztem volna, ahogy az utóbbi ceremónián duettet dúdol Navratil Andreával. Nem engedelmeskedik semmilyen nyomásnak és ezt a kurucos habitust is bírják a szurkolók. Minden körülmények között vállalja a felelősséget és kiáll a „fiaiért”. Ráadásul jó arc, remek karakter. Nem a külsőből ítélünk, ugye, de azért ez sem utolsó szempont.
