Nem elég, hogy egy szerethető csapatot pakolt össze, ő maga is kedvelhető. Ezzel párhuzamosan a közönség nagy része is eljutott a szurkolói egyedfejlődés azon szintjére, ahol a napnál világosabb, hogy „a futball már csak ilyen”, az istene hol velünk van, hol meg nem annyira, ezt a játékot egyelőre nem robotok játsszák, és bár a szakértés néha már olyan magasságokban szédeleg, hogy attól tartunk, mindjárt lezuhan, mielőtt még elérné az érsebészek nemzetközi vándorgyűlésének színvonalát, az is van még, hogy mindenkinek lehet ótvaros napja. Egyébként neki is. És valószínűleg nem direkt hozta rám a frászt Litvániában és Bulgáriában. Nagyjából ennyi lenne erről, most pedig néhány szóban a Montenegró elleni meccsről.

Na ugye, ahogyan azt Orbán Viktor megállapította hét évvel ezelőtt az osztrákok elleni győztes meccs után. Bocs, de ez nálunk azóta szállóige. A na ugye azt jelenti, hogy érdemes volt. Érzelmek, szenvedély, hit, ez Rossi szentháromsága. És persze ott van még a remény, ami ugye néha halványul, hogy aztán fényeskedjen. 3-1 ide, 0-1-ről, és közben a bolgárok is kavarnak Szerbiában. Mindeközben, már megint közeledve egy hátsófali hertz attack felé, jusson eszünkbe, hogy Rossi rábízta a csapatot egy huszonhárom éves srácra.

Ez van, és ezt soha nem felejtem, jöjjön bármi. Egy csapat tényleg magán hordozza a főnök karizmáját. Ja, majd elfelejtettem. Amikor a crnagorácok még vezettek, akkor is folyamatosan zúgott a lelátóról a:

Borítókép: Marco Rossi, a magyar válogatott szövetségi kapitánya (Fotó: Hegedüs Róbert)