Vagy éppen comissario tecnico. Mindenesetre érdekes kérdés merült fel a napokban az egyik hírportálon. Jelesül az, hogy mi az, amiben nincs vita a ferencvárosi és az újpesti ultrák között. Az első válasz természetesen úgy hangzik, hogy nincs ilyen, és még jó, ha nem kerül mellé egy kiegészítés a rokonsággal kapcsolatban. De amennyiben árnyaljuk kissé a képet a második az, hogy a iránti tisztelet és szeretet, esetleg rajongás.
Azért ez ebben a közegben egyáltalán nem megszokott. Mármint hogy alkalmanként több tízezer ember üvölti kidagadt erekkel, ám egyben jókedvűen a szövetségi kapitány nevét. Mert azt egy pillanatra se felejtsük el, hogy a magyar ember szakértelme igencsak szerteágazó, legyen szó pandémiáról, keleti szlávokról, a közel-keletiekről vagy a futballról. Magyarul a tízmillió (mondtam egy számot) labdarúgó szövetségi kapitány hazájában ez nem a leglazább munkahely.

A következő kérdés ugyanakkor az lenne, hogy mégis mi lehet ennek az össznépi szeretetnek az oka. És itt most tekintsünk el attól az ideges kisebbségről, amely zsigerből köpköd minden magyar sikerre a sporttól a kultúráig, mert valahogy beakadt nekik az „annál jobb itt, minél rosszabb” vezérlőelve, pedig az általában egy bizonyos életkor után egészségesen és automatikusan eltűnik a süllyesztőben. Miután eltekintettünk, nézzük. A siker fontos, persze.

Tehát évtizedek óta nem tapasztalt sikerek, rendben, de akkor hová tegyük az albánok elleni dupla zakót vagy az Észak-Írországgal szembeni sima vereséget?

Rossi népszerűsége ezek után is töretlen maradt. Holott kevesebbért is söpört már a népharag és/vagy olyan vezetés, amelyik nem fogta fel, hogy nem a kapitány focizik. Magam az okokat a következőkben látom, aztán lehet, hogy nem így van. A szeretet kölcsönös, azaz Rossi is szereti a magyarokat, ezt többször is kifejti, megtanulja a Himnuszt (milyen szép volt, amikor az olasz–magyaron mindkettőt elénekelte), felveszi a magyar állampolgárságot is. Félreérthetetlen gesztusrendszer. És azt azért megnéztem volna, ahogy az utóbbi ceremónián duettet dúdol Navratil Andreával. Nem engedelmeskedik semmilyen nyomásnak és ezt a kurucos habitust is bírják a szurkolók. Minden körülmények között vállalja a felelősséget és kiáll a „fiaiért”. Ráadásul jó arc, remek karakter. Nem a külsőből ítélünk, ugye, de azért ez sem utolsó szempont.

Nem elég, hogy egy szerethető csapatot pakolt össze, ő maga is kedvelhető. Ezzel párhuzamosan a közönség nagy része is eljutott a szurkolói egyedfejlődés azon szintjére, ahol a napnál világosabb, hogy „a futball már csak ilyen”, az istene hol velünk van, hol meg nem annyira, ezt a játékot egyelőre nem robotok játsszák, és bár a szakértés néha már olyan magasságokban szédeleg, hogy attól tartunk, mindjárt lezuhan, mielőtt még elérné az érsebészek nemzetközi vándorgyűlésének színvonalát, az is van még, hogy mindenkinek lehet ótvaros napja. Egyébként neki is. És valószínűleg nem direkt hozta rám a frászt Litvániában és Bulgáriában. Nagyjából ennyi lenne erről, most pedig néhány szóban a Montenegró elleni meccsről.

Na ugye, ahogyan azt Orbán Viktor megállapította hét évvel ezelőtt az osztrákok elleni győztes meccs után. Bocs, de ez nálunk azóta szállóige. A na ugye azt jelenti, hogy érdemes volt. Érzelmek, szenvedély, hit, ez Rossi szentháromsága. És persze ott van még a remény, ami ugye néha halványul, hogy aztán fényeskedjen. 3-1 ide, 0-1-ről, és közben a bolgárok is kavarnak Szerbiában. Mindeközben, már megint közeledve egy hátsófali hertz attack felé, jusson eszünkbe, hogy Rossi rábízta a csapatot egy huszonhárom éves srácra.

Ez van, és ezt soha nem felejtem, jöjjön bármi. Egy csapat tényleg magán hordozza a főnök karizmáját. Ja, majd elfelejtettem. Amikor a crnagorácok még vezettek, akkor is folyamatosan zúgott a lelátóról a:

Borítókép: Marco Rossi, a magyar válogatott szövetségi kapitánya (Fotó: Hegedüs Róbert)