Nekem nem szóltak, nekünk nem szóltak. Nem mondták meg, hogy minden másképpen lesz. Fukuyamát ezért nem hibáztatom. Nem akkor ment el az esze, mikor megírta a történelem végét, akkor csak naiv volt, mint mi. És neki sem szóltak. Azután pedig alkalmazkodott. Nem bírt szembenézni saját hajdanvolt illúzióival és tévedéseivel, helyette elfogadta az elfogadhatatlant, és kérlelhetetlenül képviseli a semmit, a romlást.
Huntingtonnak sem szóltak valószínűleg, mégis neki lett igaza. Nekünk nem mondták meg, hogy ennek is vége lesz. S hogy majd széthullik minden.
Pedig most hullik szét. Ó, ha tudtuk volna! Ha tudtuk volna, mondjuk azon az éjszakán, 1988. március 30-án, amikor tele voltunk hittel, illúziókkal, bizonyossággal, és mondtuk a semmit sem tudók kikezdhetetlen önbizalmával, hogy „csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az virág, ami van, széthull darabokra”.
Hittük, az az utolsó széthullás, és hamarosan elérkezik a történelem vége. Nem mondták meg, hogy mindig minden széthullik darabokra. A nagy és győzhetetlen és erős és gazdag és igazságos és szabad világ is széthullik. De legalább úgy hullana szét, ahogy férfihoz méltó. Vagy ha Európa gyönyörű nő, ki bika bőrébe bújt Zeusz hátán érkezik, hát akkor úgy, ahogy szép és erős és méltóságos asszonyhoz illenék. De nem úgy. Taknyos, buta kamaszként, elgonoszodott vénasszonyként hullik szét, méltósága maradéka ott úszik az önfeladás és árulás óceánjában.
Minden másképpen van. Semmi sem az, ami néhány évtizede volt, ami akkor kikezdhetetlen igazság volt, ma üldözendő rossz. Nincsen többé nemzet és nemzeti büszkeség. Nincsen többé igazság, demokrácia, amit ma demokráciának csúfolnak és számonkérnek, rettenet csupán. A minap Londonban egy egyszerű angol melós, a hiányzó fogával, a meccsek és a sör iránti olthatatlan angol rajongásával kinézett az ablakán, és azt látta, hogy körben, minden szomszédja ablakában és házán palesztin zászló lengedez. Körülnézett és úgy érezte, nem jól van ez így. S odaült a számítógépe elé – ó, mai agóra! –, és leírta mindezt a Facebookjára. Hangot adott azon véleményének, miszerint nincsen az úgy jól, hogy minden házon palesztin zászló van az ő szomszédságában. Utána valószínűleg elégedetten hátradőlt, kinyitott egy sört, és elmerengett a maga egyszerű módján a világ állapotáról. Hát sokáig nem merengett, az biztos. Ugyanis kisvártatva bekopogott hozzá a rendőrség, két elszánt tekintetű angol rendőr, bilincsbe verték a saját lakásában, letartóztatták és elvitték.
2023, Anglia, London…
A felesége, miközben bilincselik az urat, ezt ismételgeti: undorító… Igen. Ezzel az egyetlen szóval tökéletesen összefoglalható a mai Nyugat. S el ne feledjük, sohasem: naponta ordítják bele az arcunkba ezek, hogy Magyarország nem demokrácia, itt diktatúra van, jobb esetben is autoriter, tekintélyelvű, populista kormányzás, amely lehetetlenné teszi a sajtó-, a szólás-, a gondolatszabadságot. Ha csak úgy nem. De tessék mondani: mi van akkor most a fényességes Nagy-Britanniában? De nekünk senki nem szólt, hogy majd ez lesz. Nem mondták meg, hogy majd rettenetes és rettegett csőcselék fogja üvölteni Európa városaiban a „mocskos zsidót”, hogy nyolcvanéves zsidó öregasszony zokogja majd Párizsban a kamerába, hogy nem hitte, még egyszer át kell élje ugyanazt, amit gyerekkorában. Persze hogy nem hitte. Hiszen nem szóltak neki sem.
