Nekem nem szóltak (2. rész)

„Emsworth grófja, e rokonszenves arisztokrata, a blandingsi kastély tágas könyvtárában, a nyitott ablaknál állott – összeesve, akár egy vizes harisnya, mint mindig, ha nem támaszkodhatott neki valaminek –, és végigjártatta tekintetét birodalmán.”

Ekkor belépett a könyvtárba Psmith, halkan köhintett, s megkérdezte:

– Önnek szüksége van valakire, aki kitakarítja az országot?

Egy író egyszer cikket írt valamelyik hetilapba a Blandings-kastélyról, és így számolt be róla: „A kövek repedéseit benőtte a moh, és mindent beborít a kusza növényzet.” Ez a leírás a tulajdonosra is ráillett volna. Derűs és zavartalan nyugalomban töltött ötven-egynéhány éve valami furcsa, mohlepett jelleget kölcsönzött Lord Emsworth lényének. Nagyon ritkán esett meg, hogy valami kihozta volna a sodrából. De most mégis szomorú volt. – Hagyja, Psmith. Köszönöm. De ennek vége van.

Ennek vége van. Belepte a moh. S míg a moh lep, háromszázezer fiatal harcos lengeti az új zászlót Londonban és zsidózik szégyen és félelem nélkül. Nekik ugyanis már mindent szabad.

Apropó, London! Egy friss felmérés szerint London népességének 75 százaléka már nem angol – de még csak nem is brit. Vagyis nem az egykori gyarmatbirodalomból, újbeszélül a Brit Nemzetközösségből való. De a miniszterelnök legalább pandzsábi hindu – milyen megnyugtató. London főpolgármestere meg pakisztáni muszlim. De a kedvencem a skót miniszterelnök! Ő ugyanis Humza Haroon Yousaf. Apja szintúgy Pandzsábból jött, csak a pakisztáni oldalról, a mama meg Kenyából. Így lett a kicsi Yousaf a Skót Nemzeti Párt (!) színeiben első miniszter. William Wallace pedig elment taxizni, hétvégente meg halat árul a glasgow-i piacon. Ugyanis ennek vége van. Ó, persze a felszínen minden rendben.

Olyan ez, mintha valamikor Krisztus után 420 körül az Antik Natione Romanus munkatársa odalépett volna Rómában egy derék polgárhoz, aki épp a Colosseumba tart a nagy ünnepnapi játékokra, s orra alá tolva a mikrofont, így szólt volna: – Mit szól hozzá, hogy nagyjából ötven év múlva ennek az egésznek vége lesz? Hogy nem lesz többé Római Birodalom?

A mi derék római polgárunk pedig így válaszolt volna: – Maga megőrült? Miről beszél? Honnan van maga? Antik Natione Romanus? Pedig azt hittem, a Ravenna Timestól. Mindegy. Szóval jegyezze meg, Róma örök. Most megyek a nagy arénába, pompás műsor lesz, vagy egy tucat bolondot fognak felfalni az oroszlánok, minden működik, minden a legnagyobb rendben, mi vagyunk a legyőzhetetlenek, úgyhogy ne beszéljen nekem itt hülyeségeket, mert mindjárt feljelentem gyűlöletbeszédért! Még hogy vége lesz, még hogy ötven év múlva, micsoda agyrém…

És amúgy a mi derék római polgárunknak igaza van! Mert nem akkor és nem úgy lett vége. Mindig a „sokkal okosabb” utókor rendel mindenhez mindenféle évszámokat, s azokat kinevezi valami kezdetének vagy valami végének. Aztán büszkén körülnéz a hülyék magabiztosságával, és elkezd nagyszabású közhelyeket pufogtatni – mint például ezt: „Ravennában temették Rómát”. Ó, hát persze… Mert Odoaker 476-ban elfoglalta Ravennát, majd az utókor büszkén rámutatott erre a dátumra és kijelentette: itt lett vége a Nyugatrómai Birodalomnak, ez az ókor és a középkor határa.

De hát ez egy botorság, kérem alássan. Mondjuk 476. szeptember 4-e vasárnapra esett, s Odoaker azon a napon vonult be Ravennába. Ám szeptember 5-én, hétfőn a római polgárok pontosan ugyanabban a birodalomban ébredtek fel.

A birodalom kulturális, civilizációs szövete még megvolt, sőt a római jog mint civilizációs hagyaték mind a mai napig megmaradt, a római jog a jogtudományi egyetemek legfélelmetesebb tantárgya, s éppen mostanában lesz majd felszámolva, vigyázó szemetek Koppenhágára vessétek, ahol épp a napokban sétált be néhány migráns szószóló a parlamentbe azzal a petícióval, miszerint iktassák be a dán alkotmányba a saría pontjait, mert ők is itt élnek, és nekik a saría a törvény, nem mindenféle dán marhaság.

És nem a római jog.

De vissza az antik világba! Róma nem omlott össze 476. szeptember 4-e után. Ez az összeomlás eltartott vagy három évszázadig, ugyanis nagyjából ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy az iszlám hódítás végképp felszámolja, lerombolja, tönkretegye a mediterrán világ minden addigi kapcsolatrendszerét, hatalmi, kulturális, civilizációs és gazdasági viszonyait. S azt se feledjük, hogy már az V. század elejétől kezdve a Római Birodalom nyugati része permanens válságok színtere, ahol egyre nagyobb területek kerülnek „szövetséges”, ám valójában ellenséges barbárok uralma alá. A hatalmat pedig nem a császár, hanem mindenféle germán hadvezérek gyakorolják.

Így jött például az a bizonyos Oresztész gall és gót csapataival, s megtette fiát, Romulus Augustust császárnak. Ne feledjék el soha: Oresztész barátunk Attila hun király titkára volt. A fia meg római császár lett, akit már a kortársak is Augustus helyett Augustulusnak, vagyis „császárocskának” csúfoltak.
Milyen jó, nem? Rómát Romulus alapítja, s egy másik Romulus lesz az utolsó uralkodója. Mert aztán megérkezik Odoaker, a szkír származású (figyelem: nem szír, szkír – vagyis egy keleti germán nép, mely az I–V. század között szerepelt a történelem színpadán mint ([ala]bárdos statiszta) parancsnok, aki a fellázadt zsoldosok élén 476 augusztusában előbb elfoglalja Rómát, Oresztészt kivégezteti, majd kikiáltja magát Itália urává. Azt is tartsuk észben, hogy Odoaker apja, bizonyos Edekon szintúgy Attila titkára volt. Szóval a hun király titkárai intézték az ügyeket a Római Birodalom nyugati felén az V. században.

Ez a birodalmak összeomlásának szokásos forgatókönyve.

S mert ekkor már nem Róma volt a fontos, hanem Ravenna, hát Odoaker odamegy, s szeptember 4-én bevonul a városba. A „császárocskát” már meg sem öli – minek? –, száműzi valahová Nápoly környékére, a császári hatalmi jelvényeket pedig elküldi a keletrómai császárnak, így jelezvén, neki semmit nem jelent többé a császári hagyomány, az ország, a kulturális-vallási-civilizációs örökség, vagyis a Keletrómai Császárság testvérállama nem létezik többé. De – ismétlem – a római polgár ettől még ugyanúgy ébredt fel reggel, és semmit sem érzékelt a változásokból, az pedig fel sem merült benne, hogy itt a birodalom vége. Azt csak Verlaine tudta ezernégyszáz évvel később:

A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma: / jönnek a szőke és roppant barbárhadak / s a Birodalom únt akrosztikont farag / s stílusát bágyadó alkonyat aranyozza. / A lélek émelyeg, árvasága kínozza. / Mondják, hogy messze nagy háborúk zajlanak. / Óh, hogy a lassú szív s a gyenge akarat / nem tud már s nem akar kigyúladni pirosra! / Hogy nem tud, nem akar meghalni egy kicsit! / Ah, nincs több bor? Bathylle, tréfáid mind kifogynak? / Ah, serleg s tál üres! Nincs értelme a szónak!/ Csak egy kis csacska vers maradt: tűzbe vetik; / csak egy rabszolga, ki járja a maga útját; / csak a nagy, leverő, oktalan szomorúság!

Csak a nagy, leverő, oktalan szomorúság… Hát ez az.

Amúgy egy korábbi felmérés szerint (YouGov – megbízó a Saatchi & Saatchi reklámcég, hát ki más!) az angolok (britek) 68 százaléka úgy érzi, hogy az Egyesült Királyság „általánosságban véve hanyatlóban van”, az emberek több mint fele életszínvonalának romlását éli meg, s 73 százalék szerint az ország végzetesen megosztott. S hogy észben tartsuk: a felmérés szerint a britek döntő többsége teljesen közömbös volt a koronázással kapcsolatban. A 18–24 év közötti korosztály 75 (!) százalékát egyáltalán nem érdekelte az esemény, az idősebbek 35 százalékát nem, 29 százalékát pedig egyáltalán nem érdekelte a koronázás és a király.

„A Saatchi & Saatchi kutatása mellett egy másik új tanulmány is készül, melynek címe Mi a franc folyik itt? A tanulmány az Egyesült Királyságban véletlenszerűen kiválasztott tizenhárom ember véleményét dokumentálta az ország állapotáról. A kutatók azzal érveltek, hogy »az emberek egyre durvábban érzik az ország problémáit«. A jelentésben ez olvasható: »A szegénységben élők és az élelmiszerbankoktól függők már régóta érezték ezt (amit most már sokkal többen). De senki, akivel időt töltöttünk, nem volt korábban ebben a bizonytalan helyzetben. Most azt látjuk, hogy a nemzeti válság milyen hatással van azokra, akik korábban sokkal jobb helyzetben voltak.« Hamid, egy Middlesborough-i háziorvos a következőket mondta a kutatóknak: »Az egyik barátom rendelőjében volt egy beteg, aki azzal fenyegetőzött, hogy lejön egy késsel és mindenkit leszúr… ez őrület… úgy tűnik, a társadalom tagjai egyre dühösebbek.« Majd hozzátette: »Azt hiszem, manapság az emberek dühösebbek. Függetlenül attól, hogy a Covid katalizátora volt-e mindennek, úgy tűnik, az emberek sokkal kevésbé toleránsak és kevésbé hajlandók kompromisszumra.«

Richard Huntington, a Saatchi & Saatchi munkatársa a következőket mondta: »A király koronázási ünnepsége jelentős kulturális pillanat, amelyet nemzetünk többsége élete során nem tapasztalt még meg. Mindig ez indította el a beszélgetéseket arról, hogyan működik ez az ország. Kutatásaink, valamint a valódi emberekkel folytatott beszélgetéseink eredményei pedig magukért beszélnek – megosztottság, megtörtség, társadalmi szakadékok és ijesztő valóság az, amivel ma szembe kell néznünk.«”

Nagy-Britanniát lepi a moh. Európát lepi a moh.

S Emswort grófja ott áll az ablaknál, s átjárja a nagy, leverő, oktalan szomorúság. Európát járja át a nagy, oktalan, leverő szomorúság. Ezért lenget falatka bőrtangában szivárványos zászlót.

Csak a beözönlő s beözönlött idegenek hadserege nem szomorú. Ők életerősek, tettre készek, fanatikusak, tudják, mit akarnak, s nincs szivárványos zászlójuk. Megannyi barbár Odoaker. Megannyi mór igazhitű. Abdal Rahman nagyvezér már készen áll, közeledik a Poitiers-i ütközet, de Martell Károly sehol, és Abd al-Rahman ibn Abd Allah al-Ghafigi szabadon dúlja a vidéket rettenetes hordáival, szerte a keresztény (valaha volt keresztény) világban. De nincs itt semmi látnivaló.

A Saatchi & Saatchi felmérte a közhangulatot, s majd ehhez igazítja reklámhadjáratait. Még több antidepresszánst tol majd a fogyasztók orra alá, s még nagyobbak lesznek a húspogácsák a hamburgerben – legalábbis a reklámfilmben. Mert – mint tudjuk – a fejlődés egyszerűen megállíthatatlan a fényességes Nyugaton. S még megállíthatatlanabb a Nyugathoz száz százalékban hasonult Keleten.

Dél-Korea ma a világ tizedik legnagyobb gazdasága. Egy főre eső éves GDP-jük 28 ezer dollár, éppen duplája a magyarnak. Ehhez képest termékenységi rátájuk 0,8, a legalacsonyabb a világon. 1960-ban, amikor szegényebbek voltak a templom egerénél, még 6,1 volt. Most, hogy gazdagok, már nem vállalnak gyereket, viszont a 65–74 éves korosztályban toronymagasan világelsők az öngyilkosságok számában. Ülnek otthon az idősödő dél-koreaiak, se gyerekük, se unokájuk, és csöndben megölik magukat. Ezért érdemes fejlődni.

Byung-Chul Han filozófus írja: „Az olyan pszichés betegségek, mint a depresszió vagy a kiégés, a szabadság mély válságának kifejeződései. Patologikus tünetei annak, hogy ma a szabadság többszörösen kényszerbe csap át.” Továbbá: „A mai finánckapitalizmus egyenesen radikálisan megsemmisíti az értékeket. A neoliberális rendszer a kimerülés korát vezeti be. Most a pszichét zsákmányolják ki. Így ezt a kort olyan pszichés megbetegedések kísérik, mint a depresszió vagy a kiégés.”

Nézzék meg, micsoda homunkuluszok ringatják elevenen rothadó testüket a mai Nyugat, főleg a „szabadság hazája”, vagyis az Egyesült Államok nagyvárosainak utcáin! Nézzék meg legalább egyszer ezt a zombisereget, ahogy elszívta olcsó speedjét, herbálját, kristályát, belövi heroinját, s utána a rettenet eleven szobraként jeleníti meg a semmit, ahová tart a „szabadság” és a „jólét”.

Nézzék meg őket, ne féljenek a fájdalomtól! Semmilyen fájdalomtól. „A fájdalom az összes testi érzés közül egyetlenként, olyan az ember számára, mint egy soha el nem apadó vízű, hajózható áradat, amely a tengerhez vezet. Az élvezet, valahányszor az ember engedni igyekszik neki, mindig zsákutcának bizonyul.” Walter Benjamin írja ezt, s Byung-Chul Han választja mottóul a Csillapító társadalom című műve elé. Amelyben így ír: „Ma mindenütt algofóbia uralkodik, az általános félelem a fájdalomtól. A fájdalomtűrés is gyorsan csökken. Az algofóbia következménye a tartós anesztézia. Minden fájdalmas állapotot kerülünk. Még a szívfájdalmak is gyanúsak. Az algofóbia kiterjed a társadalmi térre. […] Az algofóbia a politikát is áthatja. […] Terjed a posztdemokrácia. Amely csillapító demokrácia. A csillapító politika nem képes víziókra vagy lényegbevágó reformokra, amelyek fájdalmasak lehetnek. Inkább rövid hatású fájdalomcsillapítókhoz folyamodik a rendszerszintű működési zavarok és elégtelenségek leplezése érdekében. A csillapító politikának nincs bátorsága a fájdalomhoz. Ezért az ugyanazt folytatja.”

De a barbárhadak nem félnek a fájdalomtól sem. Sőt, az az elemük. Fájdalom okozása és a fájdalom elviselése.

Az itt lévő s közeledő s majd csak ezután elinduló barbárhadak roppantak is. Csak éppen nem szőkék. De hát a történelem csak általánosságokban, a nagy egészben ismétli önmagát. A részletekben mindig újít. Azt hiszi, ettől lesz szórakoztató.

És olyan sem fordult még elő a történelemben, hogy egy birodalom, egy kultúra, egy civilizáció alig tíz-húsz év alatt számolja fel önmagát. A Nyugatnak sajnos ez is sikerülni fog.

Kár, hogy nekem nem szóltak erről. Nem mondták meg, hogy így lesz. Hanem azt hazudták, ez örökké tart majd. Mert vége a történelemnek. Pedig most kezdődik. Kár, hogy fő vonásaiban már pontosan ismerjük.

Borítókép: A palesztinok mellett tüntetnek Londonban 2023. október 28-án. (Fotó: MTI/EPA/Tayfun Salci)