Nagy levegőt veszek, mert ami most következik, arról nem könnyű írni. A futballról elmélkedünk ugyanis. Márpedig Magyarországon a horgászáshoz, az orvosláshoz, a politikához, valamint a labdarúgáshoz úgy általában és konkrétan mindenki ért, és nem kicsit, hanem alaposan. Öröm ebben az országban élni, ennyi remek szakértő kortársaként.
Amikor Rossi mester cseppet sem mellékesen elejtette azt a fontos mondatot, hogy vannak ám köztünk, akik magyar létükre ellenünk szurkolnak, dermesztő felismerésként mégsem csapott le ránk az üzenet. Régen megfigyelhettük ugyanis, hogy a szóban forgó emberek valójában soha semminek nem tudnak örülni. Sunyi tekintettel, irigyen pislognak a szomszédba, mások haladását irigylik, de fennhangon összehasonlítgatnak, mintha nekünk pontosan olyan lehetőségeink és alkalmaink lennének, mint azoknak, akik persze nem mi vagyunk, következésképpen nem egymás életét éljük. Ugyanez a kör egyidejűleg óvakodik a magyar tudás elismerésétől, felmutatásától, hadd menjek tovább: puszta szóba hozatalától. És erre már muszáj felfigyelnünk, nemcsak a labdarúgás, de az egész nemzet sorsa, közállapota, lelki élete miatt is.
Teljes mértékben osztom magam is azt a véleményt, hogy ami jó, eredetvizsgálat és előítélet nélkül megérdemli a dicséretet. Aligha véletlen, hogy más bortermelőkkel a magyar ember nem versenyezhet, bizonyos eljárásokhoz, adottságok birtokba vételéhez franciának vagy új-zélandinak kellene lennie. Nyilvánvaló továbbá, hogy ha Toscanában vacsorázik az ember egy remek vendéglőben, másféle gasztronómiai élmények érik majd, mint az alsókerettyei Kisbüdösben. Azt sem gondolom, hogy ha a Kisvárda kiállna az argentin válogatott ellen, hat gólt rúgnának a világbajnoknak. De – a fene egye meg – az élet mégsem abból áll, hogy mindig a másét mérjük, a saját értékeinket pedig konzekvensen eltagadjuk. Értem és elfogadom, hogy ami nem a miénk, sokszor szükségszerűen szép, értékes, nemes, de olykor ejtsünk pár szót arról is, hogy ami tőlünk származik, szintén megütheti a szükséges mértéket. Ahogyan a labdarúgás is.
Végső soron teljességgel érthetetlen, hogy valaki képtelen harmonikusan megélni a nemzeti identitását. Állandóan hisztériázik, hogy ő is magyar, miközben lehorgasztja a fejét, ha Szoboszlai két gólt rúg a válogatottban. Aki leparasztozza és kiröhögi a vidékieket, miközben szégyenletesen igénytelenül és primitív módon él, dolgozik, létezik. Nem értem, miért nem olvas régi magyar írókat, miért nem büszke a múltjára, miért nem tartja testvéreinek a világ magyarságát. Fel sem tudom fogni, miért marad tüntetően ülve, miközben szól a Himnusz, mit jelentenek – vagy inkább nem jelentenek – számára a nemzeti szimbólumok, a Szent Korona, az országzászló, a köztéri szobrok, hadd ne soroljam tovább.
Mindezek persze ismert tények. Rossi mester még most tanulja a leckét, mi azonban régóta tudjuk, hogy az itt élő embereknek csak egy része tartozik a nemzet kötelékébe. Milliók rekesztik ki magukat, és nem azért, mert mi úgy tartjuk, hanem ők maguk döntöttek így. Amivel persze nincs baj, egyáltalán nem szégyen, ha például a Momentum románokat támogat Erdélyben magyarok ellenében. Ők legalább büszkén vállalják hovatartozásukat, csak azt nyújtják, ami a lényegük. Csak egyet szabad legyen kérni: ne hazudjunk egymásnak! Például ne mondjátok, ne hajtogassátok, hogy nektek bármi közötök lehet a nemzet ügyeihez, hiszen deviánsak, kultúraellenesek és hazátlanok vagytok. Ti a magyar csapat ellen szurkoltok, igen – és ebben minden benne van. Az olyan ember, aki fájdalmat érez, ha magyar sikert lát, érez, tapasztal, ne irányítson, nem állítson fel erkölcsi mércéket, hiszen még önmagát sem ismeri, nincs mit átadnia, semmit sem ér a véleménye.
Régi megfigyelés – vágyott célállomásotok, Nyugat-Európa hanyatló állapota is világosan jelzi –, hogy az egészséges testet gyorsan legyengítheti a váratlanul támadt vírus. Ha menni szeretnétek, menjetek. Némileg kevesebben leszünk, de a gondolataitok, ártalmas szándékotok, aljas hazugságaitok nélkül. A gyógyszert bevesszük, a vírus lassan eltávozik a testből, kezdődik a gyógyulás. Szó sincs arról, hogy bárki sírna utánatok.
A mi hőseink az itt élő, dolgozó, jövőt tervező, hazájukért bátran tenni akaró emberek. Lehet másképp élni, persze, de az igazság mégis az, hogy a példaadás nem elméleti szaktárgy: a csodák a valóságos életben zajlanak. És köszönjük, a ti tanácsaitokra nincs szükség. Ti ugyanis nem ismeritek a valóságos életet, nem beszélgettek valóságos emberekkel, nem ismeritek a valóságos hazát, a közösségeket sem, nem járjátok az országot, nem bíztok senkiben, nem kötődtök sehova – mit is kellene tőletek megtanulni? A nyugati paradicsomot kínáljátok? Köszönjük, láttuk mi is, többet, mint ti valaha. Veletek ellentétben azonban inkább a saját hagyományainkat igyekszünk megélni, ha szükséges, csinosítjuk a portánkat, de nem költözünk a mások birtokára, hogy szolgaként, csupasz hátsóval onnan nyelvelgessünk hazafelé.
