Napjainkban a zöldeknek nevezett lelki terroristák szólamai hangosabbak az őket csak megmosolyogni kész többség suttogásánál. Ha így marad, megtapasztaljuk vesztésre álló csatáink előszelét, mivel nemcsak a retorika szintjén éljük meg, hogy háború vesz körül bennünket. Van, ahol fegyverek ütköznek, de a legtöbb régióban még csak a befolyásolásra kész hírek csapnak össze, ami sokszor fájdalmasabb és súlyosabb értékű, mert ellenségeink ennek segítségével érik el céljaikat, a normális élet elpusztítását. Miként lehetne másként értelmezni azokat a példákat, amikkel naponta találkozunk szerte Euró­pában? Németország egyik városának üzemében csökkentik a dolgozók bérét, ha kiderül, hogy munkakezdés előtt húst ettek, vagy autóval érkeztek munkába, mondván, ezzel növelték a szén-dioxid-kibocsátást (!).

Vajon mit jelképez a közbiztonság oltárán, hogy Spanyolhonban a rendőrök tűzoltókkal keverednek utcai harcba, amikor a tűzvédelem őrei fizetésemelést kértek munkáltatójuktól, az államtól? A fránya tűzlovagok nem akarják megérteni és elfogadni, hogy az illegálisan beáramló tömeg ellátása – hiszen munkát nemigen vállalnak – felemészti a spanyol költségvetés azon részét, amely korábban bérfejlesztésre volt előirányozva. De tehetnek-e mást Európa országainak kormányai, mint meghajolnak a migráció okozta káosz kényszerében?

Szóval, zúgjatok harangok! Mi pedig, emberek Európában és a világszerte mondjunk nemet a drámai és persze sokszor kényszeres bohózatnak tűnő, de nagyon is katasztrófát idéző élethelyzetekre. Az első lépés saját soraink rendezése. Mert tudjuk, hogy az ukrán embereknek nincs baja az orosz emberrel. Ahogy az izraeli zsidóság képes együtt létezni a palesztin és más arab szomszédjával, ahogy tette eddig is. A béke garanciáját jelentő együttélés továbbra is egyedüli alternatíva, mivel az időnként fel-fellángoló konfliktusok nem természetes objektivitásból, hanem politikai érdekek által gerjesztett okok miatt bukkannak elő.

Mindennapjaink, bárhol éljünk is, az egymásrautaltság normalitásából táplálkoznak. Ily módon garantálják a társadalmak működését. Egy tanár tanít és nem próbál gyógyítani egy orvos helyett. A boltok polcain félretett árut valakik megtermelik, legyártják, hogy mások a munkájukkal megkeresett pénzen meg tudják venni azokat. Az étterem pincére a műszak végeztével beül párjával egy moziba, hogy élvezze a színészek játékát. Hol van itt a leküzdhetetlen antagonizmus, a szavak vagy akár fegyverek összecsapásának a kényszere? Gyakran felmerül a kérdés, hogy vajon napjaink politikai elitje konszolidálni vagy konfrontálni kíván-e inkább? Élet vagy halál a cél?

1956. november 4-én némák maradtak a harangok, ahogy némákká lettek az utcák, a korábbi ütközetek szemtanúi. Az emberek is némaságot fogadtak haragból, félelemből, egy történelmi tévedésből. Senki nem győzött igazán, hisz az áldozataik mellett a társadalom minden tagja hosszú időre a hatalom kiszolgáltatottjaivá vált. Az akkor elmulasztott jóvátételért és jelenünk újólag előbukkanó történelmi tévedései miatt kell hogy most zúgjanak a harangok. Hangosan, hogy mindenki hallja. Hangosabban, hogy valóban mindenki értse, álljon bármilyen ideológiai narratíva szolgálatában. Ahogy akkor, ma is egy nehezen látható, viszont törpe létszámú érdekcsoport szeretné, ha a hallgatásunkkal jóváhagynánk őrültebbnél őrültebb terveiket. Ránk kényszerített módszereik között a legembertelenebb a századunkban ismétlődő újabb és újabb helyi háborúk embert pusztító létezése.

A kérdés tehát az: a némaságot választjuk és elhisszük, hogy elkerülhetetlen a normalitást figyelmen kívül hagyó céljaik érvényesítése, vagy ellentmondva az őrületnek mindenhol egyszerre rángatjuk meg a harangok kötelét, hogy zúgásukkal kifejezzük közös akaratunkat: Eddig, és ne tovább!

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke

Borítókép: Az 1956-os évszámot formázó mécsesek a Szent István-bazilika előtt a forradalom és szabadságharc leverésének és a szovjet csapatok bevonulásának 63. évfordulóján, a nemzeti gyásznapon, 2019. november 4-én  (Fotó: MTI/Mohai Balázs)