„Marley halott volt, hogy ezzel kezdjem. Nem férhet hozzá semmi kétség.” Így kezdődik tán minden idők – az evangéliumok után – legolvasottabb és legkedveltebb karácsonyi története. Néhány nappal 1843 karácsonya előtt jelent meg Londonban a nagy realista regényíró, Charles Dickens romantikus kísértethistóriája, a Karácsonyi ének (A Christmas Carol), melynek főhőse azonban nem Marley, hanem Scrooge, ami beszélő név, azt jelenti: fösvény. Ez a pénzváltó tipikus gazdag gazember – fukar, embernyúzó, szipolyozó, harácsoló, kapzsi vén zsivány, „titkolódzó, zárkózott és magának élő, akárcsak az osztriga”.
Hét évvel volt üzlettársa halála után, karácsony estéjén irodájából hazatérve sötét, sivár, rideg házába, midőn az ócska kandalló elé ülve meginná teáját, vérfagyasztó lánccsörgés közepette megjelenik neki Marley szelleme. A kísértet elmondja neki, azért kárhozott el, mert életében embertársai között földre sütött szemmel járva elszalasztotta az ezernyi alkalmat a jóra, azóta nincs se nyugalma, se békessége, s vezeklésül bolyongania kell a végtelen világban.
Azért jött el volt üzlettársához, barátjához, hogy figyelmeztesse: a hozzá hasonlóan önző, kőszívű, fösvény Scrooge számára még van egy lehetőség és remény, hogy elkerülje az ő sorsát – három szellem fog megjelenni nála a következő három éjjel.
Valóban így történik: egymás után meglátogatja a fösvény pénzembert elsőként az elmúlt karácsonyok szelleme, azután a mostani karácsony szelleme, végül a jövendő karácsonyok szelleme. Az idő és a tér korlátait lebontó szellemek magukkal ragadják Scrooge-ot, és megmutatják neki a múltját és a jelenét, átéli, hogy régen, gyermekkorában milyen boldog karácsonyai voltak, és meglátja, hogy rokonainak és ismerőseinek, ismeretlen honfitársainak a jelenben is azok. Végül, miután megismeri jövendő szomorú sorsát, a temetőben saját sírkövénél állva a harmadik szellemnek bűnbánóan megvallja:
Már nem vagyok az az ember, aki voltam. Nem akarok azzá lenni, akivé a ti közbelépésetek nélkül lennem kellett volna.
És könyörög:
Jelentsd ki nekem, hogy megváltoztathatom még ezeket az árnyakat, amiket mutattál nekem, ha megváltoztatom életemet!
Megígéri, hogy ezentúl meg fogja ünnepelni a karácsonyt, mégpedig egész esztendőben.
Miután véget ér a három látogatás, látomás (?), álom (?), a vén fösvény kacagva sír, vidám és boldog, úgy érzi magát, mint a ma született csecsemő. S amint kimegy a házából, egy csapásra mindenkihez jó lesz, mindenkivel jót tesz. A történet végén az író megállapítja:
Scrooge bőségesen állta a szavát: betartotta ígéretét, sőt ennél sokkal többet is tett. „Olyan jó barát, olyan jó gazda, olyan jó ember vált belőle, hogy különbet nem látott sem a jó öreg főváros, se más jó öreg nagy-, közép-, vagy kisváros, az egész jó öreg világban.”
Scrooge mintha éppen az ellentéte volna ama gazdag ifjúnak, akinek a történetét Máté, Márk és Lukács evangéliuma is elbeszéli. Aki azt kérdezi Jézustól, mit cselekedjen, hogy az örök életet elnyerhesse. De miután azt a választ kapja, hogy ossza szét a vagyonát a szegényeknek, búsan elsomfordál. Jézus erre ezt mondja a tanítványainak:
Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.
Ahhoz ugyanis újjá kell születni a Szentlélektől, ahogy a Mester felvilágosítja a farizeus Nikodémust.
A Karácsonyi ének a giccs határát súroló romantikus kísértethistória? Szentimentális tanmese? A szeretet hatásvadász propagandája? Lehet, ám az is igaz, hogy a XIX. század legnépszerűbb angol írója-újságírója 180 éve olyan könyvet tett le honfitársai karácsonyfája alá, amit azóta minden szentestén bárki kézbe vehet, s okulhat Scrooge példájából. Mi is megváltozhatunk, újjászülethetünk, csak akarnunk kell.
Borítókép: Dickensi karácsonyok (Forrás: Wikipedia)
