A csillogó-villogó háború

LANGY ESŐK JÖNNEK – A média elment a showbusiness irányába, és egyre inkább a szórakoztatóipar része, mintsem a tényközlésé.

Sitkei Levente

Irán valóság háború mesterséges intelligencia showbiznisz média 2026. 03. 08. 5:50

Fotó: ATTA KENARE

Biztosan mindenki látta, milyen csapásokat szenvedett el Irán az elmúlt napokban, és azt is, hogy szomszédságában miként kaptak rakétákat a dubaji felhőkarcolók, esetleg Katar vagy Bahrein, nem beszélve Ciprusról. A közösségi média tömve van a felvételekkel, a színes, szélesvásznú háború rövid filmecskéivel. Aztán mikor a szerkesztő fotót keres, hogy illusztrálhassa a csapásokat, kiderül, hogy a valóság egy osztállyal kevésbé látványos. Mert a Magyar Nemzetben csak olyan fotókat közlünk, amelyeket fotósok készítettek fényképezőgéppel, kint a harcok helyszínén. A közösségi média pedig a mesterséges intelligenciát hívja segítségül, vagyis az a robbanás a valóságban nem történt meg.

Ez a mostani már nem az első olyan konfliktus, amelyet a médiában igyekeznek megnyerni, az új nyilvánosság platformjai pedig ideálisak erre a szerepre.

Az olvasó-fogyasztó ugyanis nem fog utánajárni, mi az igazság, hiszen a telefon pörgetése során csak rácsodálkozik a rakéta útjára, ha nagy ritkán rá is kattint az erről szóló cikkre, csak homályosan jut el a tudatáig, hogy ez hol történt, ki lőtt kit, egy kimondhatatlan és megjegyezhetetlen iráni város neve csak összezavarja, s nagyjából abban a pillanatban felejti el a részleteket, ahogy átfutotta a cikket. De a legtöbbször csak azt a néhány másodpercet nézi meg, ahol jön a rakéta és robban a toronyház. A nemzetközi sajtó képviselő ilyenkor hangosan sajnálkoznak, hogy a nem ellenőrzött információk tönkreteszik a valódi megértés lehetőségét, közben ők maguk is igyekeznek olyan színes-szagos videókkal fűszerezni a cikkeiket, amelyek odakötik az olvasót az ő felületükre.

Mert fogadjuk el, a média elment a showbusiness irányába, és egyre inkább a szórakoztatóipar része, mintsem a tényközlésé.

Mert az emberek többsége egyszerűen unja a hírösszefoglalókat, és a valóságban tényleg teljesen mindegy számára, hogy melyik iráni városban történt a robbanás. Ezzel együtt az újságíró se tudja bizonyítani, hogy valóban úgy robbant fel az a rakéta, ahogy a videón látjuk, tényleg annyi áldozat volt-e a csapás során, ahányat felsorolnak, vagy az egész a médiamanipuláció része. Mert ne feledjük, egy háborúban minden egyes leírt sornak szerepe lehet, és mindent katonai cenzúra vizsgál. Így Irán lakói azt gondolhatják, hogy a háborúban ők nyerésre állnak, hiszen a drónhadseregük pusztító csapásokat hajtott végre az amerikaiak körében, égő naszádok és pánikoló katonák képeit és videóit láthatják a saját oldalaikon.

Természetesen sokkal jobban hisznek az iráni lapoknak, mint az amerikaiaknak, hiszen az az ellenség, amely – nyilván – manipulálja a hírközlését. Ez pedig igaz, Izrael és Amerika egyaránt azt akarja jelezni az egész világnak, hogy minden tökéletesen megy a háborúban, összeomlik pillanatok alatt Irán, a helyi lakosság pedig egy emberként ünnepli a síita papság kiűzését a hatalomból, az iszlám forradalom végét és kudarcát.

Ezek egyike sem igaz, mert a világ nem így működik, az emberek sokkal sokszínűbbek, ráadásul rengetegen vannak. Az iráni társadalom pontosan olyan bonyolult, mint a nyugat-európaiak, ott is vannak laza és jómódú fiatalok, akik fittyet hánynak a hagyományoknak, ókonzervatív, mélyen vallásos emberek, egyszerű dolgos anyukák és máskéntgondolkodó egyetemi professzorok. Feltehetően egy ügyben értenek egyet, és ez pedig a háború elutasítása. Mert a háború rossz. A házakat talán nem úgy robbantják fel, mint azt a mesterséges intelligencia mutatja, de attól még robban az a ház, és az emberek meghalnak. A szomszédos országok lakói pontosan ugyanígy vélekednek, hiszen ők se akarnak meghalni, ők se akarják lezárni a repülőtereiket, nem akarnak szirénára ébredni hajnali háromkor, hogy rohanjanak az óvóhelyekre.

Dubaj kialakította magának a csillogás imázsát, ahol semmi probléma nem történhet, ahol virágzik a száz virág, dacára a sivatagnak. Aztán elég volt néhány rakéta, és az idill ezer darabra tört, rettegő turistákat kell kimenekíteni az áhított szupervárosból.

Pedig Dubajnak nincs olaja, ott csak akkor van bőség, ha az emberek odamennek és szövögetik anyagi terveiket. Persze nagy baj esetén a nagy testvér, Abu Dzabi kisegíti öccsét, mint ahogy történt már ilyen korábban is, de jobb, ha nincs baj. Viszont az összetört edényt tökéletesen nem lehet újra összeragasztani. A közösségi média pedig szorgalmas munkával azon dolgozik, hogy az az idill még csúnyábban összetörjön, még jobban füstölögjenek azok a toronyházak, még kegyetlenebb legyen a nélkülöző turisták sorsa. Az igazság pedig nem érdekel már senkit.