Természetesen sokkal jobban hisznek az iráni lapoknak, mint az amerikaiaknak, hiszen az az ellenség, amely – nyilván – manipulálja a hírközlését. Ez pedig igaz, Izrael és Amerika egyaránt azt akarja jelezni az egész világnak, hogy minden tökéletesen megy a háborúban, összeomlik pillanatok alatt Irán, a helyi lakosság pedig egy emberként ünnepli a síita papság kiűzését a hatalomból, az iszlám forradalom végét és kudarcát. 

Ezek egyike sem igaz, mert a világ nem így működik, az emberek sokkal sokszínűbbek, ráadásul rengetegen vannak. Az iráni társadalom pontosan olyan bonyolult, mint a nyugat-európaiak, ott is vannak laza és jómódú fiatalok, akik fittyet hánynak a hagyományoknak, ókonzervatív, mélyen vallásos emberek, egyszerű dolgos anyukák és máskéntgondolkodó egyetemi professzorok. Feltehetően egy ügyben értenek egyet, és ez pedig a háború elutasítása. Mert a háború rossz. A házakat talán nem úgy robbantják fel, mint azt a mesterséges intelligencia mutatja, de attól még robban az a ház, és az emberek meghalnak. A szomszédos országok lakói pontosan ugyanígy vélekednek, hiszen ők se akarnak meghalni, ők se akarják lezárni a repülőtereiket, nem akarnak szirénára ébredni hajnali háromkor, hogy rohanjanak az óvóhelyekre. 

Pedig Dubajnak nincs olaja, ott csak akkor van bőség, ha az emberek odamennek és szövögetik anyagi terveiket. Persze nagy baj esetén a nagy testvér, Abu Dzabi kisegíti öccsét, mint ahogy történt már ilyen korábban is, de jobb, ha nincs baj. Viszont az összetört edényt tökéletesen nem lehet újra összeragasztani. A közösségi média pedig szorgalmas munkával azon dolgozik, hogy az az idill még csúnyábban összetörjön, még jobban füstölögjenek azok a toronyházak, még kegyetlenebb legyen a nélkülöző turisták sorsa. Az igazság pedig nem érdekel már senkit.