A világ legfejlettebb országait tömörítő OECD most december elején tette közzé a 2022 tavaszán nyolcvanegy ország részvételével végzett nemzetközi PISA-mérés (Programme for International Student Assessment) eredményeit. Eszerint a magyar tanulók eredményei matematikából és természettudományból jobbak az OECD-országok átlagánál, szövegértésből pedig mindössze három ponttal (476 kontra 473) rosszabbak. Miféle szellemi nyomor? Ugyanezen kutatás megállapította, hogy miközben az OECD-államokban a diákoknak immár tizennyolc százaléka elégedetlen az életével (a 2018-as tizenhat százalékkal szemben), addig nálunk tizenhatról tizenhárom százalékra csökkent az elégedetlenek aránya. Ennyit tehát a világvége-hangulatról, amelynek elhintésével a magyarországi baloldal oly serényen próbálkozik – szerencsére csekély eredménnyel.

Tombol a szellemi nyomor? Ahogyan azt Móricka elképzeli. Még szerencse, hogy Csányi Vilmos nemcsak a csimpánzok párzási szokásaihoz ért, hanem a pedagógiaelmélethez is. Egy kései polihisztor. Így mindjárt eligazítana minket, hogyan ganajozzuk ki az oktatásügy Augeiasz istállóját, miként libbenjünk át a XXI. századba. Kár, hogy eddig nem kérdezték. Megfigyeltem, a magyarországi baloldalon az elmúlt hónapokban minden valamirevaló politikustanonc, utcai mozgalmár és sminkes oktatási szakértővé avanzsált. Ahogyan előzőleg a kultúra, a tudományok, a civil ügyek vagy éppen a koronavírus fölkent szakértői voltak. Mindenhez is értenek.

Pedig a legjobbat még nem is idéztem Csányi Vilmostól. „Hazánk egyre jobban hasonlít a világháború utáni önmagára: van egy diktátora, és egyre több elbutult polgára lesz. Egyre kevésbé a hozzáértés, sokkal inkább a lojalitás számít. Mint 1945 után, amikor kirúgták a régi mérnököket, és a vezető pozíciókba munkás-paraszt kádereket emeltek, akik egy része beleőrült a képességeit meghaladó feladatba, egy része meg iszonyú nehézségek árán belejött, csinálta, és nekik köszönhetően a hetvenes évekre egész normális ország kezdtünk lenni, leszámítva az egypártrendszert.” Tehát ami most van, az már csaknem a Rákosi-terror, de bizonyosan rosszabb, mint Kádár idején. És hát a lényeg: Orbán egy diktátor.

Félreértés ne essék: akkor sem szabad ájuldozni, ha egy ilyen-olyan díjas jobboldali értelmiségi értekezik a politikáról. Csak az számít, hogy véleménye kiállja-e a valóság próbáját. Ha nem, azon semmilyen plecsni nem segít.

Azért, mert Csányi Vilmos tudja, hogyan böfögik vissza egymásnak a táplálékot a vadkutyák, miért lenne kisujjában a pedagógiaelmélet? Miért higgyük el neki, hogy ez itt egy diktatúra, ha nem most, hanem 2006-ban lőtték ki a szemünket; nem most, hanem 2010 előtt tették adósrabszolgává a nemzetet? Attól, hogy érdeklik a bálnadalok, miért kéne vágnia a közéleti összefüggéseket? Láthatóan nem vágja.

Nincs rá megfelelő jelző, mennyire végtelenül, agyzsibbasztóan unalmas már ez a diktatúrázás. A magyarországi baloldal tizennegyedik éve tartó vesszőfutásának egyik – ha nem a – legfőbb oka éppen ez: még csak megkarcolni sem képesek a valóságot. Halványlila segédfogalmuk sincs a magyarokat feszítő gondokról, s nem is érdekli őket. Saját démonaikkal meg tévképzeteikkel viaskodnak, és közben még mindig azt hiszik, náluk van a szürkeállomány, a tehetség, az ő örök jussuk az ország, a tudomány, a kultúra irányítása.

S minthogy önkritikájuk nincs, megújulásra pedig képtelenek, folyton ugyanazt a lemezt recsegtetik a gramofonon. A diktatúrázósat. Aztán négyévente áprilisban mindig meglepődnek, de nagyon, hogy a nép hátrazavarja őket a vokálba. Nem és nem értik. Pedig sokan sokszor elmagyaráztuk nekik. Ébredjenek föl, vágják le magukról a marionettzsinórokat, eszméljenek rá a való életre! Amíg a nyugati sorvezetők Mátrix-világában leledzenek, amíg legfőbb gondjuk a szivárványos életforma kötelezővé tétele, a népességcsere-program (Csányi mentségére: ő legalább migránsügyben Orbánnak ad igazat), az anyagyilkosok börtöncellamérete vagy a blőd oktatás-egészségügyezés, addig itt marad a „diktatúra”. Vagyis a jó világ.

Ha innen nézzük: diktatúrázzanak csak nyugodtan.

Borítókép: Illusztráció; a kelet-németországi Chemnitzben áll Karl Marx német filozófus-közgazdásznak, a kommunista eszmék egyik kidolgozójának monumentális szobra (Fotó: MTI/EPA/Filip Singer)