Hatvannégy éve – 1959 vége felé – az ’56-os magyar ügyről végül megjelent az ENSZ két évig hátráltatott különbizottsági jelentése. Az új-zélandi ENSZ-nagykövet, Sir Leslie Munro nevével fémjelzett ügyirat 1959. december elején került a ENSZ-közgyűlés elé. Akkor, amikor már kiszámítható koincidenciaként, azaz egybeesésként egy másik drámai fordulat homályosította el nemzetünk három évvel korábbi tragédiáját. Így nem a magyar üggyel kezdődött a tanácskozás. Az akkori spanyol ENSZ-képviselő Tibet kérdését ajánlotta első napirendi pontként. Kína 1950-ben annektálta Tibetet. Spanyol javaslatra a közgyűlés a Kína ellen fellángoló szabadságharc 1959-es eltiprásával kezdett foglalkozni. Azért a Munro-jelentést is besorolták – az utolsó helyek egyikére, a 74.-re.
A besorolás kicsit korábban, 1959. november 25-én történt. Ugyanezen a napon – micsoda egybeesés! – találtak rá a reggeli órákban New York-i lakóhelyétől nem messze Povl Bang-Jensen ENSZ-diplomata holttestére. Kutyasétáltatók bukkantak rá az Alley Pond Parkban. Neve a ma embere előtt jószerével ismeretlen, jóllehet az ’56-os magyar események egyetlen dán mártírjának tekinthető.
Az ENSZ Közgyűlése 1957. január 10-én döntött a magyar ügyet kivizsgáló különbizottság felállításáról. Másodtitkára a dán Bang-Jensen lett, aki az ügy iránt elkötelezett, lelkiismeretes ember volt. Az egyetlen, aki szó szerint halálosan komolyan vette feladatát. Az 1957 júniusára úgy-ahogy elkészült jelentés alapvető hiányosságaira Bang-Jensen folyamatosan figyelmeztetett. Gazdag hiánylistát állított össze, amely kitért a Szovjetunióba deportáltak elhallgatott esetére is. Így az nem került a közgyűlés elé.
Az ügy iránti önzetlen elkötelezettsége a keleti tömb képviselőinek kezdett kényelmetlenné válni. Két évig tűrték jól dokumentált, igazságfeltáró „akadékoskodásait”. Majd e tömb befolyásos ENSZ-alkalmazottjai és az úgynevezett harmadik világnak a Szovjetunióval rokonszenvező diplomatái követelésére 1958. június 16-án a főtitkár döntött Bang-Jensen ügyében: megválnak az akadékoskodó dántól.
Bár Dag Hammarskjöld főtitkár tizenkét oldalas felmondólevelét június 17-én szándékoztak közzétenni, mégsem tették. Nem, mert ugyanezen a napon ért New Yorkba Nagy Imre és társai előző napi kivégzésének a híre. Az ENSZ-t hiteltelenítő egybeesés lett volna a világ nyilvánossága előtt egyszerre hírt adni a kirúgásról és a kivégzésről! Oda se neki, Bang-Jensent felfüggesztették az állásából, s a világszervezeten belül valóságos hajtóvadászat indult ellene, jóllehet az amerikai és részben a nemzetközi sajtó kiállt az ügye, így a magyar ügy mellett is.
Nem sok sikerrel. A rendőrség öngyilkosság ügyében nyomozott, bár gyanúra adott okot, hogy balkezesként a pisztolya a jobb kezében volt. A nyomozás során számos hibát követtek el. Talán nem véletlenül. (A szovjet titkosszolgálat keze messze elért.)
1958. június 16-án Nagy Imrét honvédelmi miniszterével, Maléter Pállal és Gimes Miklós újságíróval együtt végezték ki. Holttestüket a Kozma utcai börtön udvarán ásták el.
Azon a napon, amikor fellépett az alacsony zsámolyra, majd nyakára ráillesztették a hurkot, hogy ezután két oldalról két foglár kötélen tartsa összekötözött kezét, amikor a hóhérsegéd kirúgja alóla a zsámolyt, majd az ítéletvégrehajtó eltörje a nyakcsigolyát, mind Cabot Lodge, az USA, mind Szoboljev, a Szovjetunió ENSZ-nagykövete hivatalos volt Hammarskjöldhöz, az ENSZ főtitkárához
– írja Nagy András Halálos együttérzés – A magyar ügy és az ENSZ 1956–1963 című oknyomozó könyvében. Abszurd, de ilyen a nagypolitika. A nemzetközi diplomáciában szinte példátlan esetként a szovjet diplomata a másnapi kivégzés tudatában vesz részt ezen az egyeztetésen, míg az ENSZ főtitkárának és az amerikai megbízottnak még halvány sejtelme sincs róla. Elképzelhetjük, másnap mennyire felháboríthatta mind a főtitkárt, mind Lodge-ot ez az elhallgatott koincidencia, ez a diplomáciai átverés.
Ezekben a hetekben folytak az 1958-as labdarúgó-vb küzdelmei Svédországban. A nemzetközi és különösen a „Futbóliának” is titulált Magyarország közvéleményét az ott történtek erősen foglalkoztatták.
„Sportszerű” koincidencia, hogy Nagy Imre ’56-os miniszterelnök kivégzésének napját, június 16-át Kádárék úgy időzítették, hogy figyelembe vették a vb-naptárt. A kivégzés másnapján, június 17-én játszandó, Wales elleni meccs esetében eleve győzelemmel kalkuláltak, amit a sajátjuknak is tekinthettek.
Megtehették, mert a nyugati disszidensek, Czibor, Kocsis és Puskás nélkül összeállított nemzeti tizenegy már Kádárék Magyarországát fémjelezte. Ám ez esetben elvárásuk visszafelé sült el. A világszínvonalú magyar válogatott Wales csapatától váratlan, 2-1-es vereséget szenvedett, ezzel kiesett a további küzdelmekből. Kínos!
A miniszterelnök és a vele együtt kivégzett két társa földi maradványai a Kozma utcai börtön udvarából 1961-ben kerültek át a rákoskeresztúri Új köztemető jeltelen sírjaiba. A végtisztességet ők is – mártírtársaikhoz hasonlóan – csak 31 évvel a haláluk után kaphatták meg. Povl Bang-Jensen neve a ma embere előtt jószerével ismeretlen – szólt a korábbi megállapítás.
Emlékezetét azon honfitársaink őrizhetik, akik felfigyelnek a Corvin közben látható emléktáblájára, esetleg találkoznak mellszobrával a külügyminisztérium aulájában, kopjafájával a 301-es parcellában vagy elolvassák a fentebb említett könyvet. Enyingen köztéri emlékműve áll. Nevét egy-egy utca őrzi Budapesten és New Yorkban.
A szerző nyugalmazott rádiós újságíró
Borítókép: Povl Bang-Jensen ENSZ-diplomata, 1909–1959 (Fotó: Scanpix Denmark/Sipa USA/Per Pejstrup)
