Mint korunk egyik meghatározó gondolkodója, René Girard írja: „Mindenütt találkozunk olyan mítosszal, amelyben a közösség legyilkol egy embert, aki azután feltámad és diadalmas istenként tér vissza közéjük.” Bár az evangéliumokban leginkább Jézus megölése és feltámadása emlékeztet a mítoszbeli magányos áldozatok sorsára, szerinte a zsidó–keresztény hagyomány teljes joggal tart igényt egyediségére és igazságára. Míg ugyanis a mitikus hősök isteni volta az erőszak erőszakos elhallgatásából ered, addig Krisztusé szavai kinyilatkoztató erejében (az Igében) gyökerezik, de mindenekfölött szabadon elfogadott kereszthalálában, melynek során nemcsak saját ártatlansága tárul föl, hanem a hozzá hasonló sorsú többi „bűnbaké” is. Ennek az állításnak a bizonyítására, egyúttal a kereszténység kritikai apológiájára vállalkozik a száz éve, 1923 karácsonyán született francia polihisztor Látám a sátánt, mint a villámlást lehullani az égből című (eredetileg 1999-ben Párizsban, magyarul 2013-ban, az Atlantisz Kiadónál megjelent) könyvében.

Már a legnagyobb görög filozófusok, Platón, majd Arisztotelész a mimézist, azaz az utánzást tekintették a művészi ábrázolás lényegének. Utóbbi megállapította, „az utánzás veleszületett tulajdonsága az embernek”, aki abban különbözik a többi élőlénytől, hogy a legutánzóbb természetű. Girard is az utánzásból indul ki – hiszen az emberi viselkedésben szinte semmi nincs, ami ne eltanult dolog lenne, és a tanulás utánzáson alapul –, de ő világos különbséget tesz a tanuló és az elsajátító utánzás, másképpen elbirtokló mimézis között. Ez utóbbi megértésének kulcseleme az emberi vágy, pontosabban a más javaira irányuló vágy. A francia–amerikai gondolkodó szerint a Bibliában – az Ó- és az Újszövetségben is – a vágy és a belőle eredő konfliktusok, erőszak eleddig félreismert felfogásával találkozunk.

Ezt az isteni eredetű – Mózes által közvetített, majd Jézus által átvett és megerősített – tízparancsolat utolsó tiltása demonstrálja legvilágosabban. Ami így szól: „Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé.” (2 Móz. 20,17) Girard szerint nemcsak az antik mítoszok, hanem az embercsoportokon, népeken belüli – múltbeli és jelenlegi – viszályok is azt bizonyítják: az emberek természetüknél fogva hajlamosak arra, hogy felebarátaik tulajdonára vágyjanak, s ebből ered a késztetés a rivalizáló konfliktusra. Azt az értéket, amelyre vágyom, a felebarátom meg akarja tartani, és küzdelem nélkül nem akar lemondani róla. Vágyam ettől még (legtöbbször) nem szűnik meg, hanem inkább felerősödik, még hevesebben utánozva riválisa/mintaképe vágyát. Eszerint az emberek közötti erőszak fő oka nem valamiféle agresszív ösztön (ahogy például Freud vagy Szondi is tanítja), hanem a más javaira irányuló, elsajátító-elbirtokló vágy és az ebből eredő mimetikus versengés.

A versengés sokszor erőszakig fajul, s a fellángoló indulat célpontja a vágy tárgya helyett már az utánzó-utánzott vetélytárs lesz. Ez a végletes pillanat ölt testet a mitológiában szereplő ellenséges testvérekben, amilyen például Romulus és Remus, az Ószövetségben Káin és Ábel vagy József és testvérei. A mítoszokban persze nem csak páros konfliktusok vannak – a kollektív erőszak gyakoribb. Girard több példán keresztül részletesen bemutatja, hogy amikor egy közösségben tetőzik az egymás indulatait gerjesztő mimetikus versengésből eredő krízis, akkor kiválasztanak egy bűnbakot, akit közösen „áldoznak fel”, és a közösen elkövetett gyilkosság egységet, katarzist és békét teremt, igaz, csak ideiglenesen. Mert az elbirtokló vágyból eredő mimetikus versengés újra és újra erőszakhoz és válsághoz vezet.

Girard szerint a legtöbb mítosz mögött tényleges erőszak rejtőzik, és a nagy eredettörténetek és ősmítoszok új szemléletű vizsgálatából kitűnik, hogy „maguk hirdetik a magányos áldozat kollektív meggyilkolásának meghatározó és alapító szerepét”. A sumeroktól és egyiptomiaktól a görögökön és germánokon át Kínáig. Minden alapító mítosz bibliai értelmezése a Teremtés könyvének elején olvasható, amikor Káin megöli testvérét, Ábelt. Mivel Isten megtiltja, hogy bosszúból bárki megölje őt, a gyilkosság elleni első törvénynek az az eredménye, hogy a bűntett „bosszúálló megismétlése helyett rituális ismétlésre, áldozati rituálékra kerül sor, ahol a közösség minden tagját egybegyűjtő szertartásokon az egyöntetűség teremtette egység teremtődik újjá”. Ezzel jön létre az emberi kultúra – állapítja meg Girard.
Az alapító gyilkosság gondolata az evangéliumokban is fölbukkan. Máténál és Lukácsnál egyaránt szó esik minden igaz vérről, mely e világ fundamentumának felvettetésétől fogva kiontatott Ábeltől Zakariásig – az utolsó láncszem a sorban Krisztus kereszthalála, amely hasonlít minden korábbi kollektív gyilkosságra. A gyilkos mimetizmus mögött a világ fejedelme, a sátán áll, ő irányítja az áldozatállító mechanizmust, s ezáltal uralkodik az összes emberi kultúra fölött. Így valamennyi kulturális intézményünk ősi rituális tevékenységekben gyökerezik, amelyek újra- és újrajátszva „egyrészt csillapították a közösségben dúló erőszakot, másrészt pozitív. humanizáló irányba terelték az energiákat”.

Ez a szemfényvesztés a zsidó és még inkább a keresztény kinyilatkoztatásig rejtve maradt az emberek előtt, akik a sátán ősmintáját utánozva a vetélkedő vágy körének foglyaiként nem tudnak másként, mint a mimetikus erőszak bábjaiként működni.
Bár Krisztusnak vannak már előképei a zsidó Ószövetségben (például József története vagy Salamon ítélete a két parázna asszony gyermekvitájában), de csak Jézus kereszthalála juttatja diadalra az igazságot, töri szét végleg a ragályos, hisztérikus erőszak ördögi körét. Az erőszakot teljesen elvető Isten hagyja magát, az emberiség üdvözülése érdekében, keresztre feszíteni, s halála és feltámadása által legyőzi a sátán hazugságon és erőszakon alapuló hatalmát. Egyúttal olyan mintát, példát – a felebaráti szeretetet és az erőszakról való lemondást – állít az emberek elé, amit lehet utánozni, követni. Bár Jézust kétségkívül nehezebb, mint a sátánt, aki mindig, ma is arra biztat bennünket, hogy az erkölcsöt és a belőle fakadó tilalmakat elvetve kizárólag vágyaink vezéreljenek.

Lukács evangéliumában mondja Jézus: „Látám a sátánt, mint a villámlást lehullani az égből.” (Lk 10,18) Az antropológiai és a teológiai kinyilatkoztatást összeillesztő tudós – aki könyve címét ettől az Igétől kölcsönözte – arra figyelmeztet, hogy ez még nem jelenti a világ fejedelmének a végét, de napjai meg vannak számlálva, ezért igyekszik azokat a lehető legteljesebben kihasználni. Ez a félelmetes történelmi folyamat, az utánzó, ragályos erőszak tobzódása zajlik most a szemünk előtt. Mivel Isten tiszteli az emberek szabadságát, nem avatkozik közbe – mindenki szabadon választhat a két legfőbb minta, példakép között. Girard szerint az apokalipszis késése talán elsősorban azoknak az embereknek köszönhető, aki igyekeznek lemondani az erőszakról és gátat vetni a bosszúállásnak.

Borítókép: Szentháromság – XV. századi freskó, Gömörrákos (Felvidék) – (Fotó: Méry Gábor)