Kereken húszéves emlék. Minden szempontból más idők jártak. A magyar női kézilabda-válogatott életében is. Akkoriban nem az volt a tét, hogy a csapat bejut-e a negyeddöntőbe, s ha netán mégsem, legalább az olimpiai részvételt kiharcolja-e. A legjobb négy volt a kimondott elvárás, nemcsak a szurkolóktól, hanem úgymond a szakmától is, de a lelke mélyén mindenki aranyéremre áhítozott. Az aranyra, ami az akkori generációnak is csupán egyszer adatott meg, igaz, 2000-ben azt igazi bravúrként egyenesen az oroszlán barlangjából csenték ki a lányok a romániai Európa-bajnokságon.
Két évtized távlatából persze megszépülnek az emlékek. A Mocsai Lajos vezette csapat is vihette volna többre. Az 1999-es vb-n a sportszerűséget többre tartotta saját érdekénél (némi taktikázással a negyeddöntőben elkerülhette volna a házigazda Norvégiát), ezért maradt le a legjobb négyről, s lett végül ötödik; a sydney-i ezüst akár arany is lehetett volna (igaz, bronz is); a 2001-es vb-n a hatodik hely pedig egyértelmű kisiklás.
A 2003-as világbajnokság nekünk az átmenetet jelentette múlt és jövő mezsgyéjén: Kökény Beatrix és Pádár Ildikó már nem, Farkas Ági és Radulovics Bojana viszont még ott volt a csapatban, s persze jöttek a fiatalok Görbicz Anitával az élen. A magyar válogatott a németek elleni vereség dacára megnyerte a csoportját, majd a középdöntőből a Románia ellen győzelemmel, a Norvégia elleni döntetlennel masírozott be a legjobb négy közé.
Akkor már nemcsak Budapesten és szerte az országban, hanem a határokon túl is minden sportrajongónak viszketett keze, lába: az elődöntőre és a döntőre csak ki kellene ugrani szinte a szomszédba, Zágrábba. – Jösztök-e? – székelyudvarhelyi kollégám, barátom (aki ma már a szövetség alkalmazottjaként a határon túli programért ténykedik) ezzel hívott fel. Igazi székelyes kérdés volt: Udvarhelyről indulva ő csak úgy érne ki az elődöntőre, ha Pesttől velünk tarthatna. Otthon két kisgyerek diktálta az élet ritmusát, pocsék volt az idő, a feleségem persze nem rajongott az ötletért, de nosza, az ismert áruházlánc egyik boltjában vettem gazdaságosnak ugyan gazdaságos, de mint utóbb kiderült, nem éppen minőségi téli gumit – akkoriban még nem kellett hetekre előre időpontot kérni a cserére –, nagyobbik, három és fél évesen már komoly sportrajongó fiam is rágta a fülemet, végül persze nekivágtunk az útnak. Megérte. A lányok infarktusos, gólgazdag meccsen 40-38-ra legyőztek az akkortájt a szűk elitbe tartozó Koreai Köztársaságot. Aztán következett a döntő, a máig felejthetetlen, nehezen feldolgozható döntő a franciák ellen. Noha elmaradt a felszabadító katarzis, a vereség, nyomában az egynapos országos gyász is azt mutatta: a női kézilabda-válogatott sorsa nemzeti ügy.