Kereken húszéves emlék. Minden szempontból más idők jártak. A magyar női kézilabda-válogatott életében is. Akkoriban nem az volt a tét, hogy a csapat bejut-e a negyeddöntőbe, s ha netán mégsem, legalább az olimpiai részvételt kiharcolja-e. A legjobb négy volt a kimondott elvárás, nemcsak a szurkolóktól, hanem úgymond a szakmától is, de a lelke mélyén mindenki aranyéremre áhítozott. Az aranyra, ami az akkori generációnak is csupán egyszer adatott meg, igaz, 2000-ben azt igazi bravúrként egyenesen az oroszlán barlangjából csenték ki a lányok a romániai Európa-bajnokságon.
Két évtized távlatából persze megszépülnek az emlékek. A Mocsai Lajos vezette csapat is vihette volna többre. Az 1999-es vb-n a sportszerűséget többre tartotta saját érdekénél (némi taktikázással a negyeddöntőben elkerülhette volna a házigazda Norvégiát), ezért maradt le a legjobb négyről, s lett végül ötödik; a sydney-i ezüst akár arany is lehetett volna (igaz, bronz is); a 2001-es vb-n a hatodik hely pedig egyértelmű kisiklás.
A 2003-as világbajnokság nekünk az átmenetet jelentette múlt és jövő mezsgyéjén: Kökény Beatrix és Pádár Ildikó már nem, Farkas Ági és Radulovics Bojana viszont még ott volt a csapatban, s persze jöttek a fiatalok Görbicz Anitával az élen. A magyar válogatott a németek elleni vereség dacára megnyerte a csoportját, majd a középdöntőből a Románia ellen győzelemmel, a Norvégia elleni döntetlennel masírozott be a legjobb négy közé.
Akkor már nemcsak Budapesten és szerte az országban, hanem a határokon túl is minden sportrajongónak viszketett keze, lába: az elődöntőre és a döntőre csak ki kellene ugrani szinte a szomszédba, Zágrábba. – Jösztök-e? – székelyudvarhelyi kollégám, barátom (aki ma már a szövetség alkalmazottjaként a határon túli programért ténykedik) ezzel hívott fel. Igazi székelyes kérdés volt: Udvarhelyről indulva ő csak úgy érne ki az elődöntőre, ha Pesttől velünk tarthatna. Otthon két kisgyerek diktálta az élet ritmusát, pocsék volt az idő, a feleségem persze nem rajongott az ötletért, de nosza, az ismert áruházlánc egyik boltjában vettem gazdaságosnak ugyan gazdaságos, de mint utóbb kiderült, nem éppen minőségi téli gumit – akkoriban még nem kellett hetekre előre időpontot kérni a cserére –, nagyobbik, három és fél évesen már komoly sportrajongó fiam is rágta a fülemet, végül persze nekivágtunk az útnak. Megérte. A lányok infarktusos, gólgazdag meccsen 40-38-ra legyőztek az akkortájt a szűk elitbe tartozó Koreai Köztársaságot. Aztán következett a döntő, a máig felejthetetlen, nehezen feldolgozható döntő a franciák ellen. Noha elmaradt a felszabadító katarzis, a vereség, nyomában az egynapos országos gyász is azt mutatta: a női kézilabda-válogatott sorsa nemzeti ügy.
A múlt felől a jelen felé felfejtve a szemeket illik hozzátenni: sajnos csak volt. A csapat státusa nem csupán önnön teljesítménye okán fakult meg. Két évtizede tényleg más idők jártak. Először is, a magyar labdarúgás története legnyomasztóbb időszakát élte a kudarcokon, a reményvesztettségen felül a fogadási csalás csapdájában vergődve. Az ezredforduló tájékán a női kézilabda-, a jégkorong- és persze a vízilabda-válogatott a futballpótlék szerepét is betöltötte. A pólósoktól, Rajki Béla óta tudjuk, már az ezüst is kudarc, a női kéziseket és a hokisokat övező rajongást az is táplálta, hogy mindkét csapat tátongó mélységből kapaszkodott vissza. Nem árt felidézni ugyanis, hogy a női kézilabda-válogatott 1991-ben – akkoriban még volt ilyen – a világbajnoki C osztályban sínylődött, onnan indulva szerzett vb-ezüstöt 1995-ben, olimpiai bronzot 1996-ban. A csapatot túlzás nélkül korszakos egyéniségek alkották, akikért rajongott a fél ország.
Aztán valamiért megtört a varázs. Előbb az érmek maradtak el, majd a csapat lemaradt a londoni és a riói olimpiáról is. A kudarcok ellenpontjaként a sportág közben kivételes anyagi és infrastrukturális háttérre tett szert, világsztárok tömkelege szerepelt az éveken át a földkerekség legerősebb ligájaként elismert magyar bajnokságban. A jólét persze nem szégyen, de címeres mezben mintha csökkent volt a motiváció. A bennfentesek és a szurkolók egyaránt a 2018-ban junior világbajnok csapat tagjaitól remélték az újabb fordulatot. Ami azonban továbbra is várat magára. Egyelőre ott tartunk, hogy sikerként éljük meg a világbajnoki 10. helyezést. Okkal, hiszen továbbra is él az olimpiai részvétel lehetősége.
Ám ennél többre vágyunk, mert női kézilabdában csak az érem siker. Nem csak a hagyomány okán, a jelen is ezt diktálja. Nem sértés, de ettől még tény: a kézilabda női szakága – szemben a férfival – ma sem ízig-vérig, minden szegletében profi sport. Noha a vasárnap véget ért vb-n Japán megverte Dániát, ma már Brazíliával és Angolával is számolni kell, s ki tudja, talán csupán néhány év kérdése, s mint anno futballban Kamerunt követve, egyre több afrikai csapat zárkózik fel a nemzetközi mezőnyhöz, női kézilabdában mégsem tágult ki látványosan a világ, nincs tucatnyi potenciális aranyesélyes, nem alakultak át gyökeresen az erőviszonyok.
S van itt még valami, ami talán mindennél fontosabb. Egy kezünkön megszámlálhatjuk azon országokat, ahol a sportág annyira népszerű, annyira kivételes szerepet tölt be az adott nemzet sportéletében, mint nálunk. Magyarországról nézve érthetetlen, hogy a részben hazai rendezésű világbajnokságon a válogatott szövetségi kapitányának kellett kérlelni a svédeket, ugyan szurkoljanak már a csapatnak. Éppen ellenünk… Később kiderült, mi indokolta eme furcsa óhajt: a dániai Herningben bántó érdektelenség övezte a Svédország–Németország negyed- és a Svédország–Franciaország elődöntőt is. Rendben, Herning nem Koppenhága, de Malmőtől és Hamburgtól is csupán három-négy órás kocsiúttal elérhető, a svédek és a németek mégsem taposták egymást a jegyekért. Bezzeg a magyarok már húsz éve is megszállták Zágrábot.
Igaza van a kollégámnak, aki azt írta, semmi sem szolgálná jobban a felkészülést az olimpiai selejtezőre, mint ha a magyar válogatott játékosai minden este megnéznék a Horvátország elleni mérkőzés utolsó negyedóráját. Legfeljebb azzal a kiegészítéssel, előtte érdemes lenne végigszenvedni a Magyarország–Montenegró meccs összefoglalóját. Lehetőleg képletesen is összekapaszkodva. Hogy áthassa a lányokat, mi is volt a feltámadás kulcsa.
Hiba lenne a szakmai szempontoknál leragadni, mint hogy összeállt a védekezés, Bíró Blanka olvasta a horvát próbálkozásokat, Klujber Katrin biztos kézzel értékesítette a hétmétereseket, támadásban Klivinyi Kinga vezérletével működtek a figurák, a páros kapcsolatok. A tévén keresztül is pontosan átsütött, a lányok végre átérezték, mi a tét, s ez nem bénítólag hatott rájuk, ellenkezőleg: közös hullámhosszra, ihletett állapotba kerültek, el sem tudták képzelni, hogy másként is végződhet a mérkőzés, mint az ő győzelmükkel.
A Mocsai-csapat, a két-három évtizeddel ezelőtti generáció több kiválósága ma is szerepet vállal a kézilabdában. Úgy értem: dolgozik. Akkoriban a legjobbak sem tudtak életre szóló egzisztenciát teremteni a sportból. Mára ez is megváltozott: a maiak javára. Mégis, egészen biztos vagyok benne, az akkoriak közül senki sem cserélne a maiakkal. Egy pályafutás, egy életmű akkor igazán értékes, ha van mire visszatekinteni.
A női kézilabda-válogatott játékosai hosszú évek óta a közös emlékezet adósai. Itt az idő és alkalom megkezdeni a törlesztést! Nem kell hozzá szakértelem, hogy lássuk, ebben a csapatban mocorog valami. Nincsenek lyukas posztok, klasszisok is akadnak, s akik még nem tartanak ott, azzá érhetnek. Csak mintha a kovász hiányozna, amitől az érés bedurran. Amit azonban kívülről senki sem adhat hozzá, a csapatszellemet a játékosok lelkéből kell összegyúrni.
Még az óévben folytatódik a bajnokság, januártól a Bajnokok Ligája, a közhely szerint mindig a következő feladatra kell készülni. Egytől egyik felkészülési meccs. Mondani sem kell, legközelebb melyik megy majd valóban tétre.
Borítókép: Debreczeni-Klivinyi Kinga, Simon Petra és Papp Nikoletta, a magyar csapat tagjai az olimpiai kvalifikációs női kézilabda-világbajnokság középdöntőjének második fordulójában játszott Magyarország–Svédország mérkőzésen a svédországi Göteborgban 2023. december 9-én. A magyar válogatott 26-22-re kikapott (Fotó: MTI/Illyés Tibor)
