A helyszín egy dél-urali Gulag tábor. Az időpont 1948 karácsonya. A vers papírra vetője a huszadik életévét éppen betöltött, ott raboskodó magyar fiú. Több száz kilométerre tőle egy észak-urali Gulagon raboskodott egy másik, nála két évvel idősebb, emlékőrző sorstársa.
Az észak-urali foglyot tíz évi lágeréletre ítélte a megszálló szovjet hadsereg hadbírája. A dél-uralit húsz évire. Az egyikük lágerkarácsonyának éve 1946, a másiké 1948. A régebben raboskodót egy erdőirtáson érte el karácsony. A másik fiú már az Uralon túli Cseljabinszkban próbált emlékezni családra, hitre, szeretetre.
Fenyvesek rengetegében robotolt az egyik, ám a láger területén egyetlen fenyőfácskát sem állítottak. Nem, mert az ortodox karácsonyt – a „Rozsgyésztvo Hriszta” – éppen két héttel később ünneplik a pravoszlávok. Így a csontig soványodott, és ekkor éppen a „feljavítóban” dekkoló fiú ukrán rabtársát kérte, legalább egyetlen fenyőgallyat hozzon be neki a közmunkából.
Szentestére megérkezett az ígért gally a „lengyel karácsonyra”. Lengyelre, mert az ortodox ukránok csak így nevezik a nyugati keresztények szeretetünnepét. Az otthonra, a családra emlékeztető apró gally nagy öröme lenyomta a kíméletlen lágeréletben kötelező éberséget. A mínusz 30-35 fokos hidegben életet jelentő kesztyűjét – amelyet éjjelente párnaként használt – szentestén lopták el a feje alól. Másnap, december 25-ének reggelén éppen a tolvaj kínálta fel neki – nem ajándékként – a kesztyűt. Az ár: egy fejadag kenyér. Felháborodva próbálta visszaszerezni tőle a saját holmiját, mire az a hasonszőrűekhez fordult „védelemért”, és nagy hangon – mint magyart – lefasisztázta. Karácsony reggelén…
A másik fiú az első fogolykarácsonyát 1947 telén tehervagonban vészelte át valahol Moszkva környékén. Akkor már Sopronkőhidától egy hónapja gördült vele a foglyokat szállító szerelvény a kétezer kilométeres úton. Sötétség, éhség, hideg. Az éhezőkben Moszkva távoli harangjai tartották a lelket: megérkeztünk!
Ám e rabvonat lassan, csikorogva tovább indult. Tovább, „három vad határon” keresztül a mari-, a csuvas- és az udmurtföldön, Tatársztánon és Észak-Baskírián, átkanyargott az Ural-gerincen a gyűjtőtáborig, Cseljabinszkig. Addig zakatolt velük, ahonnan már nincs is olyan messze Kazahsztán, és ahonnan a jóval később feltárt tyumenyi olajmezők sincsenek távolabb három-négyszáz kilométernél.
