Mert ne legyenek illúzióink, s ne áltassuk önmagunkat a címben feltett kérdéssel: sokan nem azok. Természetesen elnézést azoktól, akik igen. Akik szeretteik körében töltik az ünnepet, s nemcsak az ajándékoknak örülnek, hanem valóban egymásnak is. És nemcsak azért, mert ilyenkor ezt kell, ez ildomos, így a helyes. Nemcsak széles, de üres mosollyal, esetleg egymást teátrálisan ölelgetve, hanem őszinte, mély szeretettel és hálával. Egymás felé, és – merjük kimondani – Krisztus felé is.
Hiszen a karácsony Krisztus születésének ünnepe. És Krisztus azok számára is megváltást hozott, akiknek épp nincs nagy kedvük ünnepelni. Vagy akár egyenesen valamilyen tragédia érte őket. Karácsonykor különösen fájó lehet egy családtag elvesztése, de a puszta egyedüllét, a kilátástalanság vagy akár olyan – elsősorban pszichológiai kontextusban felbukkanó – helyzetek is, mint a sima kudarc, vagy frusztráció, mind-mind elegendő ok lehet ahhoz, hogy valaki a háta közepére kívánja a karácsonyt. Amikor mindenki (látszólag) boldog, az azt megelőző napokban-hetekben a vásárlási láztól pedig (láthatóan) feszült.
Valódi sorscsapás (például haláleset) esetén nyilván megértők vagyunk azzal szemben, akit nem hat át az ünnep boldogsága. De ne törjünk pálcát azok felett sem, akikről úgy gondoljuk, indokolatlanul szomorúak, ok nélkül „haragszanak” a karácsonyra. Mindenkinek a saját sztorija a legfontosabb, azt éli át, amiatt érzi magát jól vagy rosszul.
Persze a nagy jólétben hajlamosak vagyunk úgynevezett első világbéli, vagyis olyan problémákat kreálni magunknak, amelyek fel sem merülnek a világ azon részein, ahol az emberek az alapvető szükségleteikben (élelem, víz, fűtés, biztonság stb.) szenvednek hiányt. És ezek a (posztmodern) problémák néha nevetségesnek is tűnhetnek. (Amikor egy lila hajú egyetemista azon derpeg, hogy valamely diáktársa az övétől eltérő nézeteket képvisel, és ezzel a biztonságérzetét veszélyezteti, az ilyen és hasonló esetek nemcsak nevetségesnek tűnnek, hanem tényleg azok is.) Vannak azonban valós, érthető okok, helyzetek is, amik ugyan nem tragédiák, sorscsapások, de mégis nagyon nehezen viseljük, rosszul éljük meg őket, s karácsony környékén különösen fájók tudnak lenni.
Mégis, épp a karácsony üzenete lehet a válasz ezekre a problémáinkra (lelki) fájdalmainkra. Mert a karácsony üzenete valójában nem az, hogy minden szuper és jó, gondolkodj pozitívan, örülj az ajándékaidnak stb. Hanem hogy Krisztus eljött, és megváltott minket. De mit is jelent ez a megváltás?
Vígaszt és reményt. Egyrészt, hogy ha bűnt követtünk el, vagy akár egyszerűen csak hibáztunk, azzal nem ítéltük magunkat örök kárhozatra. (Kevésbé erős hitűek kedvéért: örök lelkiismeret-furdalásra, önostorozásra stb.) Hogy nem vagyunk elveszett (és elcseszett) emberek. Hogy nem dőlt össze a világ. Másrészt, hogy van kiút. Hogy a fájdalom el tud múlni. Hogy a problémáinkra létezik megoldás. Hogy a minket kínzó kérdésekre megtalálhatjuk a válaszokat.
Nagyon fontos azonban: Krisztustól nem a választ kapjuk, hanem a vigasztalást. A válaszokat nekünk kell megkeresnünk. Persze az is igaz, hogy sokszor nem is keressük a válaszokat a saját életünkre. Ezáltal nem keressük Isten útját. Ami a valódi utunk. Az út, amit a lelkünk kijelölt magának, mielőtt megszülettünk; amikor még egyek voltunk Istennel.
Életünk során persze rengetegszer lázadunk Isten ellen. Amivel nem (csak) vele szemben követünk el bűnt, hanem leginkább magunkkal szúrunk ki. Mert az általa kijelölt út bár elsőre nehéz („menj be a keskeny kapun” – mondja Krisztus a Hegyibeszédben), de valójában csak rálépni az. Mert a kényelmes, megszokott dolgok feladásával járhat. Ha már ráléptünk Isten útjára, ott már egyáltalán nem érezzük nehéznek. De hogy tudományosabb hasonlatot is hozzak: a fizikában a részecskék mindig a legalacsonyabb energiaszintű állapotra törekszenek. Viszont van, hogy ahhoz, hogy ezt elérjék, a jelenlegi alacsony szintjükről először egy magasabb energiájú állapoton kell átmenniük, és csak aztán tudnak egy még alacsonyabb állapotba kerülni. Vagyis: ahhoz, hogy a „völgyből” eljussanak a következő, még mélyebb völgybe, előtte meg kell mászniuk egy „hegyet”.
És néha nekünk is épp egy hegyre van szükségünk. Mert az életünk zajlik a maga medrében, hozzászoktunk, nem szívesen változtatunk. De ahogy Andrews Matthews is írta Hallgas a szívedre című nagy sikerű „self help” könyvében (hogy ismét olyan példát hozzak, amivel a kevésbé hívők is könnyebben azonosulnak): ha nem jó úton járunk, az univerzum kavicsokkal dobál minket. Ha nem vesszük észre, akkor kövekkel fog. Ha ezekre sem figyelünk, akkor sziklákkal. Végül egy hegyet vág hozzánk. Ez a hegy az, ami rákényszerít minket a változtatásra. És ez a hegy fájdalmas lehet.
Karácsonykor különösen annak érezhetjük. De ilyenkor ad erőt Krisztus, hogy megmásszuk. A „hegy” kényszerít rá minket, hogy egyáltalán meg akarjuk keresni a helyes utat. A fájdalom hozza az akaratot a keresésre, Isten vígasza pedig képessé tesz rá. A válaszokat aztán nekünk kell megtalálnunk. Mert Isten nemcsak útmutatást adott, de szabad akaratot is.
És szerintem ennek nem tulajdonítunk kellő jelentőséget. Sokszor még az elkötelezett hívők sem. Hogy szabad akaratunk van dönteni, hogy Isten útját – nem csak a parancsolatokban, Bibliában előírt utat, de a számunkra kijelölt, személyes utat is – követjük, vagy a sátán útját. Ezt nevezi Pál Apostol keresztény szabadságnak. És persze ez a szabadság az, amit a sátán leginkább el akar venni tőlünk. Ő ugyanis függővé tesz minket. Sok-sok hamis ígérettel, szivárványszínbe csomagolt, álszent gonoszságokkal, a szabadság illúziójával. (Például egy nikotinfüggővel képes elhitetni, hogy a szabadságát éli meg, amikor kimegy rágyújtani.) De önmagát még Istennek is képes kiadni, és elhisszük neki. Vagy azt is el tudja hitetni, hogy mi magunk is Isten vagyunk. Amikor annyira jók vagyunk valamiben. Vagy annyira, de annyira jó embernek érezzük magunkat, mert segítettünk, áldozatkészek, lemondók voltunk…
Az ilyen fajta elégedettség- vagy nyugalomérzet mindig csak ideiglenes. És mindig újra és újra táplálni kell, ami függőséghez vezet. (Nemcsak például a kábítószer, de a jóemberkedés, az erényfitogtatás is egyfajta függőség.) A függőség pedig önpusztításhoz. A sátán ugyanis egyet akar: elpusztítani minket. Amit azzal tud elérni, ha eltávolít minket Istentől, az Ő útjától. Valamilyen függőségbe hajszol, ezáltal legyőzi a valós lényünket. De nem siet. Nem feltétlenül fontos neki, hogy azonnal pusztítson el. Mindenkinek ismeri azonban a gyenge pontjait. Van, akit arra tud rávenni, hogy kifelé forduljon, és az ürességet, a hiányérzetet, saját lelkének valódi vágyaitól, az isteni úttól való eltávolodást külső impulzusokkal próbálja kompenzálni. Kockáztasson, kiégjen, „szétrobbanjon”, és ezzel pusztítsa el önmagát. Van, akit pedig arra vesz rá, hogy befelé forduljon, és az ürességet, hiányérzetet, a vágyait elnyomja, és ez szép lassan pusztítsa el, belülről.
De Krisztus győzött a halál felett is. A feltámadással. Az elkerülhetetlen fizikai halál után a lélek számára van további – ráadásul örök – élet, ami Krisztuson keresztül minden keresztény számára elérhető. Jézus azonban nemcsak a túlvilágon, hanem a földi, fizikai életben is reményt jelent. Ha beengedjük az életünkbe és követjük őt, ha rábízzuk magunkat, engedjük, hogy irányítsa az életünket, és nem szorítjuk ragaszkodva a kormányt, akkor a „keskeny kapu” után az úton már könnyedén tudunk járni, akár „szökdécselni” is.
Jó, jó, de hogyan lépjünk rá, mi van ezen az úton, igaz? Jogos a kérdés. A válasz: a szeretet. Az az állapot, amivel itt a földön a legközelebb juthatunk a menyországhoz. Egy gyerek számára ez az anyai szeretettel kezdődik, ami még valahol az isteni szeretetnek egyfajta földi leképeződése. Ha ezt nem kaptuk meg kellően, abból adódnak a lelki traumáink. Erre reagálunk valahogy – megint csak habitustól függően „kifelé” vagy „befelé”. Ha hiányunk van szeretetben, akkor vagy megpróbáljuk csak azért is megszerezni valamilyen pótlékból, vagy feladjuk, és megpróbálunk szeretet nélkül élni. Pedig van igazi megoldás: egy másik emberrel közösen megtalálni és megélni a szeretetet. Úgy, hogy a szerelmi viszonyba behívjuk Istent, Jézust is. Azáltal, hogy az ő tanításai szerint szeretjük a másikat. Hogy betartjuk a másik felé az isteni intelmeket. Nem (csak) azért, hogy elkerüljük a bűnt, hanem a saját érdekünkben. Mert az isteni parancsok értünk születtek, nem ellenünk. Ha betartjuk őket, azzal a saját életünket tesszük könnyebbé – hiszen azt az utat járjuk, amit Isten kijelölt. Persze néha bukdácsolunk, de ahányszor elkerülünk egy „kátyút”, egy kísértést, utána mindig annál jobban érezzük magunkat…
Megint csak nem kell még csak hívőnek sem lenni; a pszichológia is régóta axiómaként kezeli, hogy az ember két alapvető érzése a szeretet és a félelem; minden más ezek valamelyikéből ered. Öröm, önzés, harag, bármi. Mind vagy a félelemből, vagy a szeretetből jön.
Isten útja a szeretet. A gondoskodó, odafigyelő, az irányítást elengedő, önmagunkat, saját egónkat háttérbe szorító, a másikat piedesztálra emelő szeretet. A sátán legfőbb fegyvere pedig a félelem. A félelem a kontroll elvesztésétől. Attól, hogy nem mi irányítunk, vagy hogy nem vagyunk elég jók, nem tudunk megfelelni, hogy elveszünk a világban, vagy hogy elveszítünk valamit/valakit… A sátán félelmet kelt, ami ellen aztán (hamis) biztonságot keresünk (például a pénzt). Ebben viszont már ő irányít. Azt az illúziót kelti, ígéri, hogy megszűnik a félelem. De aztán a félelmen keresztül manipulál, és a (hamis) biztonság elvesztésével tud minket zsarolni, sakkban tartani. A „félelemtől való félelem” által köt minket gúzsba.
Jézus nemcsak a halált, de a félelmet és a sátánt is legyőzte. Ezért is annyira jó az ő útja. És ezért ne is az ünnepi forgatagban keressük a karácsonyi boldogságot, hanem benne.
Borítókép: Gerard van Honthorst: A Gyermek imádása (Forrás: Wikipédia)
